Charlotténa

Mi jön még? Mit hoz a jövő? Nem tudom, sejtelmem sincs semmiről. Ha egy pók egy szilárd pontról konzekvenciáiba veti magát, örökösen űrt lát maga előtt, és bármennyire ficánkol is, nem tudja megvetni benne a lábát. Velem is ez történik; örökösen űr tátong előttem; mögöttem lévő konzekvencia hajt előre. Fonák és szörnyűséges ez az élet, elviselhetetlen.

Kierkegaard

1
Amikor a rendőrség értesítette Otto von Lambertet, hogy feleségét, Tinát megerőszakolva, holtan találták az Al-Hakim-rom tövében, a bűnügyre azonban nem sikerült fényt deríteniük, a terrorizmusról írott könyvével ismertté vált pszichiáter a holttestet helikopteren szállíttatta haza, egy koporsóban, amely tartókötélen himbálódzott a végtelen, napsütötte síkok, majd a Földközi-tenger felett, később az Alpok hóviharaiban és felhőszakadásaiban, míg végül óvatosan leeresztették a gyászolóktól körülvett sírgödörbe, amit nyomban betemettek, mire von Lambert, aki észrevette, hogy az eseményeket F. is filmezi, bár esett az eső, összecsukta ernyőjét, szemügyre vette az asszonyt, és felkérte, keresné fel még aznap este a stábjával együtt, ugyanis halaszthatatlan megbízása volna számára.

2
A filmportréiról ismert F., aki elhatározta, hogy új utakra lép, és egy merész ötlet bűvöletében összportrét kívánt készíteni bolygónkról, oly módon, hogy mintegy véletlenül felvett jelenetek összekapcsolásával remélte kialakítani az egészet - ezért is filmezte a különös temetést -, megrökönyödve nézett a tagbaszakadt von Lambert után, aki ázottan, borostás arccal, nyitott, fekete kabátban megszólította, majd köszönés nélkül távozott, és csak vonakodva határozott úgy, hogy eleget tesz a felkérésnek, ugyanis az a rossz érzése támadt, hogy itt valami nincs rendjén, és egyébként sem szeretne olyan históriába keveredni, ami elvonná terveitől, ezért tulajdonképpen kelletlenül jelent meg stábjával a pszichiáter lakásán, csupán arra volt kíváncsi, mit akarhat tőle ez az ember, és elhatározta, hogy semmit sem vállal el.

3
Von Lambert dolgozószobájában fogadta az asszonyt, és arra kérte, haladéktalanul vegyék fel filmre, amit elmond; készséggel tűrte az előkészületeket, majd íróasztalánál ülve bejelentette, hogy bűnös a felesége halálában, mert a gyakorta súlyos depresszióban szenvedő asszonyt egyre inkább klinikai esetként és nem feleségként kezelte, míg egyszer az asszony, miután a betegségéről készített jegyzetek véletlenül a kezébe kerültek, a házvezetőnő szerint farmerben, vállára vetett rőt színű bundájában és retiküllel a hóna alatt, azon nyomban el nem hagyta a házat, és azóta nem hallott felőle, igaz, semmit sem tett annak érdekében, hogy bármit megtudjon róla, egyrészt azért, hogy ne gátolja szabadságában, másrészt pedig azért, mert meg akarta kímélni attól az érzéstől, hogy továbbra is figyeli, ha véletlenül észrevenné, hogy nyomoz utána, most viszont, miután ilyen szörnyű véget ért, ő pedig nemcsak megfigyelésének módszere, a pszichiátria hűvös megfigyelésének módszere miatt, hanem az asszony felkutatásának elmulasztása miatt is bűnösnek érzi magát, kötelességének tartja megtudni az igazságot, mi több, hozzáférhetővé kívánja tenni a tudomány számára, és ki akarja deríteni, mi történt, még ha ezzel tudománya végső határáig jutna is el, ami felesége sorsában is megmutatkozik, és mivel ő emberroncs már és képtelen személyesen a tetthelyre menni, azzal bízza meg F.-et, hogy stábjával a helyszínen rekonstruálja és rögzítse a felesége elleni bűntényt, melynek ő mint orvos az okozója, a tettes pusztán véletlen tényezője, s mindezt azért, hogy a filmet szakmai kongresszusokon és az államügyészségen levetíthesse, mint bűnös ugyanis, miként minden bűnös ember, eljátszotta jogát mulasztása eltitkolására, s ezzel átnyújtott F.-nek egy tetemes összegről kiállított csekket, néhány fényképet az elhunytról, valamint annak naplóját és jegyzeteit, mire F., stábja ámulatára, elfogadta a megbízást.

4
Miután F. elbúcsúzott és nem válaszolt operatőre kérdésére, hogy mit jelentsen ez az ostobaság, majd egész éjszaka, szinte pirkadatig a naplót meg a jegyzeteket bújta, rövid alvás után, még ágyban fekve, valamelyik utazási irodával elintézte a repülőutat M.-be, bement a városba, vett egy bulvárlapot, címlapján a különös temetéssel és az elhunyt fényképével, és mielőtt az egyik, a naplóba mellékesen bejegyzett cím felkutatására indult volna, az olasz étteremben, ahol reggelizni szokott, leült az éles elméjű csudabogár, D. asztalához, akinek logika-előadásait mindössze két-három hallgató látogatta az egyetemen, és akiről senki sem tudta, tényleg gyámoltalan-e avagy csak megjátssza a gyámoltalant, és bárki telepedett is le mellé az örökké zsúfolt étteremben, D. azonnal belekezdett logikai problémáinak zavaros és részletes fejtegetésébe, amiből senki sem értett egy kukkot sem, F. sem, bár ő szórakoztatónak találta és kedvelte a tudóst, és gyakran beszámolt neki terveiről, miként most is előadta a pszichiáter különös megbízását, akaratlanul is említést téve a feleség naplójáról, mert a sűrűn teleírt füzet még mindig rendkívül izgatta, és elmondta, hogy emberről ehhez hasonlót még nem olvasott, ugyanis Tina von Lambert a férjét szörnyetegnek írja le, na persze ezt nem mondja kinyíltan, hanem fokozatosan mezteleníti le a férfit, mintha egyre erősebb nagyításban és megvilágításban, mikroszkóp elemzi, hogyan eszik von Lambert, újabb oldalakon át azt, hogyan piszkálja a fogát, majd hogy hol és miképp vakarózik, hogyan csettint a nyelvével, köszörüli a torkát, köhög és tüsszög, tudósít továbbá egyéb ösztönös cselekedetekről, mozdulatokról, rángatódzásokról és furcsaságokról, amelyek többé-kevésbé mindenkinél megtalálhatók, és mindezt úgy, hogy ő, F. az étkezés puszta gondolatától is undorodik, s ha most hozzá se nyúl reggelijéhez, annak az az oka, hogy szerinte ő is éppolyan gusztustalanul zabál, mint von Lambert, és egyáltalában, esztétikusan táplálkozni lehetetlen, és a napló olvasása közben úgy érzi az ember, mintha a puszta megfigyelés fellege gyűlölet- és iszonygomollyá sűrűsödne össze, és F. úgy érzi, mintha forgatókönyvet olvasna az embereket dokumentálandó, mintha ilyen kameraállásból mindenki von Lambertté válna, méghozzá olyanná, amilyennek a felesége írta le, mintha a kíméletlen megfigyelés által a férfi teljesen elveszítette volna egyéniségét, holott a pszichiáter őrá, F.-re merőben más hatást tett; szerinte a férfi szakmája megszállottja, és kezd kételkedni hivatásában, és mint minden tudósban, benne is van valami mérhetetlenül gyámoltalan és gyerekes úgy gondolta és gondolja mindmáig, hogy szereti a feleségét, ám könnyen hiszi azt az ember, hogy szeret valakit, holott valójában kizárólag önmagát szereti; a látványos temetés bizalmatlanságot ébresztett benne, F.-ben, Lambertnek pedig csak a sértett büszkeségét palástolta - miért is ne -, a megbízással pedig, hogy derítenék ki az asszony halálának körülményeit, még ha tudat alatt is, a férfi önmagának kíván emlékművet állítani, s míg Tina feljegyzései férjéről túloznak, túlontúl szemléletesek, addig Lambert jegyzetei túlságosan elvontak, nem az ember megfigyelése, hanem absztrahálása olvasható ki belőlük, a depressziót például pszichoszomatikus jelenségként definiálja, amit szerinte a lét értelmetlenségének belátása vált ki, mely értelmetlenség elválaszthatatlan a magánvaló léttől, a lét értelme a lét maga, és ezért a lét elméletileg elviselhetetlen, és Tina belátta ezt, és pontosan ennek a belátásnak a belátása váltotta ki belőle a depressziót, és így tovább, oldalakon át ez a zagyvaság; teljességgel hihetetlen tehát, hogy Tina azért menekült el hazulról, mert rábukkant ezekre a feljegyzésekre, ahogyan ezt von Lambert feltételezi, ez még akkor sem lehet igaz, ha Tina naplója a következő, kétszer aláhúzott mondattal végződik is: "Megfigyelnek", ő, F. másként értelmezi ezt a megjegyzést, Tina szerinte rájött, hogy von Lambert elolvasta a feljegyzéseit, és ez a szörnyű a dologban, nem pedig von Lambert jegyzetei, mert ha valaki titkon gyűlöl és hirtelen megtudja, hogy a gyűlölt személy feltárta a titkát, nem tehet mást, elmenekül; Tina tehát ezért zárta le feljegyzéseit ezzel a megjegyzéssel, mindazonáltal valami sántít a történetben, továbbra is rejtély marad, mi űzte Tinát a sivatagba, ő, F. pedig űrszondának érzi magát ebben a helyzetben, amit kilőnek a világűrbe, hogy új információkkal térjen vissza a Földre.

5
D. meghallgatta F. beszámolóját, és, bár csak tizenegy óra volt, szórakozottan rendelt egy pohár bort, ugyanolyan szórakozottan felhajtotta, aztán rendelt még egy pohárral, és megjegyezte, hogy még mindig azon a haszontalan problémán töri a fejét, vajon igaz-e az A=A azonosságtétel, amely két azonos A-t tételez föl, holott csak egy önmagával azonos A létezhet, és különben is, a valóságra vonatkoztatva semmi értelme az egésznek, hiszen senki sem lehet azonos önmagával, mert mindenki függ az időtől és pillanatról pillanatra változik; néha úgy érzi, mintha minden reggel másvalaki volna, mintha egy új én szorítaná ki régi énjét, és csak az agya meg az emlékezete maradna a régi, ezért örül annak, hogy a logika mellett kötött ki, ami kívül esik mindennemű valóságon és mentes mindenféle egzisztenciális defektustól, így hát csak általánosságban tud állást foglalni a történetet illetően; a derék von Lambertet nem férjként, hanem pszichiáterként érte a megrázkódtatás, von Lambert szerint a páciens menekült el orvosától, emberi kudarcát tehát a pszichiátria csődjeként értelmezi: von Lambert olyan, mint a magára maradt fegyőr, hiányzik a tárgya, a fogoly, és ezt a hiányt ő bűnnek nevezi, és F.-től szeretné megkapni a dokumentációjához hiányzó anyagot; a holtat mintegy újra be akarja zárni börtönébe, és azt hiszi, tudja, amit képtelen lesz valaha is felfogni, hogy az egész história egy vígjátékíró tollára kívánkoznék, ha nem rejlene mögötte egy őt, D.-t, már régóta nyugtalanító kérdés: fent a házában, a hegyek közt, van egy tükrös távcsöve, egy ormótlan szerkezet, amit alkalomadtán arra a sziklára irányít, amelyről őt figyelik távcsővel, és abban a pillanatban, amikor a távcsövesek felfedezik, hogy ő, D. tükrös távcsövével viszontfigyeli őket, visszahúzódnak, és ezzel alátámasztják azt a logikai állítást, mely szerint nincs megfigyelt megfigyelő nélkül, ami nem egyéb banális logikai kölcsönhatásnál, mihelyst azonban a valóságra vonatkoztatjuk, veszedelmessé lesz; az őt, D.-t figyelők például, amikor észreveszik, hogy tükrös távcsövével figyeli őket, leleplezve érzik magukat, márpedig a leleplezettség szégyent, a szégyen pedig sokszor agressziót vált ki az emberből, és amikor félreteszi készülékét, néhány megfigyelő, aki eloldalgott, újra előmerészkedik és kővel dobálja meg a házát; korunk jellemző tünete egyébként, ami közte és megfigyelői, a megfigyelőit figyelő megfigyelt között lejátszódik: mindenki úgy érzi, hogy figyelik, korunk embere megfigyelt ember, egyre kifinomultabb módszerekkel figyeli az állam, az ember pedig egyre elkeseredettebben igyekszik megszabadulni a megfigyeléstől, az állam pedig egyre gyanakvóbb szemmel figyeli az embert és viszont, és éppígy az egyik állam a másikat, miközben érzi, hogy őt is figyelik, és az ember még soha nem figyelte meg úgy a természetet, mint ma, egyre elmésebb eszközöket - kamerákat, távcsöveket, rádiótávcsöveket, röntgentávcsöveket, mikroszkópokat, elektronmikroszkópokat, szinkrotonokat, műholdakat, űrszondákat, számítógépeket - talál fel, amelyekkel a billiomod milliméternyi részecskéktől a több billiárd fényév távolságra lévő kvazárokig újabb és újabb megfigyeléseket csal ki a természettől, és közben eljut a felismeréshez, hogy az elektromágneses sugarak sugárfertőzött tömeget alkotnak, ez a tömeg pedig nem más megdermedt elektromágneses sugárzásnál; ennyit még soha nem figyelt meg az ember a természetből, úgyszólván lemeztelenítette, megfosztotta titkaitól, kihasználja, elherdálja tartalékait, és ő, D. úgy látja néha, hogy a természet is figyeli az őt figyelő embert és agresszíven válaszol: a levegőszennyezés, a talajmérgezés, a talajvízszennyezés, az erdőpusztulás a természet sztrájkjáról tanúskodik, a természet megtagadja a mérgező anyagok megtisztítását, az új vírusok, földrengések, aszályok, árvizek, hurrikánok, vulkánkitörések stb. a megfigyelt természet tudatos óvintézkedése megfigyelőivel szemben, mint ahogy az ő tükrös távcsöve meg a házára hajított kövek is a megfigyelés ellen tett óvintézkedések; ilyesmi játszódott le von Lambert és neje között is, hogy visszakanyarodjunk a kérdéshez; a megfigyelés az ő esetükben is objektiválás, a végsőkig objektiválták egymást, a férfi a feleségét pszichiátriai objektummá, a nő a férjét pedig a gyűlölet tárgyává tette, és amikor hirtelen ráébredt, hogy őt, a megfigyelőt, figyeli a megfigyelt, rőt színű bundáját ösztönösen a vállára vetette, kilépett a megfigyelés ördögi köréből és a halálba futott; ezen fejtegetés persze, fűzte hozzá D., miután hirtelen felnevetett, majd visszanyerte komolyságát, természetesen csak az egyik lehetőséget taglalja, mindez fordítva is történhetett, egy logikai következtetést ugyanis a kiindulási helyzet határoz meg: ha például hegyi házában egyre ritkábban figyelnék, olyannyira ritkán, hogy már tán nem is őt figyelnék, ha mondjuk tükrös távcsövét vélt figyelőire irányítaná, akik közben távcsöveikkel nem is őt, hanem valami mást, mondjuk egy sziklára kaptató zergét vagy lefelé ereszkedő hegymászókat figyelnének, akkor a nem-figyelés idővel jobban gyötörné, mint a figyelés, és valósággal áhítozna a házán kopogó kövek után, mert ha nem figyelnék, figyelemre se méltónak, és mint figyelemre-nem-méltó megvetettnek, és mint megvetett jelentéktelennek, és mint jelentéktelen értelmetlennek érezné magát, és úgy véli, hogy reménytelen depresszió kerítené hatalmába, és felhagyna amúgy is sikertelen egyetemi pályafutásával; ebből pedig szükségszerűen arra a következtetésre jut, hogy hozzá hasonlóan mások is szenvednének a meg-nem-figyelés miatt, ők is jelentéktelennek és értelmetlennek éreznék magukat; ezért figyel mindenki mindenkit; az emberek létük értelmetlenségétől rettegve kattogtatják fényképezőgépüket, és surrogtatják filmfelvevőjüket, félelmüket pedig a mi tejútrendszerünkhöz hasonló, milliónyi tejútból álló, széteső univerzum táplálja, melyet a rettentő távolságok miatt egymástól reménytelenül elszigetelt, lakott bolygók népesítenek be, és félelmük nőttön-nő egy olyan világmindenség láttán, melyet szakadatlanul szétrobbanó és kihunyó napok ráznak; ki más figyelné az embert, hogy értelmet adjon életének, mint ő maga, hisz egy ilyen világmindenség-szörnnyel szemben elképzelhetetlen egy személyes isten, aki a világ uraként, atyaként figyelne bennünket és tartaná számon minden hajszálunkat - Isten meghalt, mert elképzelhetetlenné, az értelemben gyökerét vesztett hit-axiómává vált, és csakis egy elvont princípiumként, filozófiai, irodalmi gondolatépítményként létező, személytelen isten képzelhető el, akivel még egy merész, homályos értelmet lehetne varázsolni ebbe a monstrum-mindenségbe; minden az érzés, a név füst és köd, gomolygó égi izzás az emberszív cserépkályhájába bezárva; ám az értelem sem képes értelmet varázsolni az ember határain kívül, mert minden elképzelhetőt és megvalósíthatót-logikát, metafizikát, matematikát, természeti törvényeket, műalkotásokat, zenét, költészetet - csakis az ember tud értelemmel megtölteni, nélküle minden alámerül az el-nem-gondoltba, az értelmetlenségbe, és ha követjük az ő, D. által felfejtett logikai szálat, akkor megérthetjük korunk eseményeit: az emberiség abban a tévhitben támolyog a vég felé, hogy mégiscsak figyeli valaki, ebben reménykedik, amikor fegyverkezik, mert hiszen a fegyverkezési hajsza egymás megfigyelésére kényszeríti a fegyverkező feleket, és ezért abban a hitben ringatják magukat, hogy a végtelenségig fegyverkezhetnek, csak hogy időtlen időkig figyelhessék egymást, mert fegyverkezés nélkül a jelentéktelenség homályába süllyednének, és ha egy műhiba folytán elszabadulna a pokol, ami már régóta bármelyik pillanatban bekövetkezhet, az semmi másról nem tanúskodna, mint hogy a Földet lakták valaha; az atomrobbanás tűzijáték volna, amire a kutya sem figyelne fel, hacsak nincs élet a Szíriusz közelében vagy valahol másutt, de hiába ez is, mert onnan sem tudnák hírül adni a Föld lakóinak, hogy figyelik őket, mert addigra mar megsemmisülne a Föld, és az egyre inkább tért hódító vagy meg mindig uralkodó vallási és politikai fundamentalizmus is rámutat arra, hogy sokan, valószínűleg a legtöbben, nem bírják ki anélkül, hogy ne figyelnék őket, visszamenekülnek hát egy személyes istenség vagy egy ugyancsak metafizikai alapokon nyugvó párt képzetéhez, mely isten vagy párt állítólag figyeli őket, és ennek alapján magukra is áttestálják a jogot, hogy megfigyeljék, követi-e vajon a világ a figyelő isten avagy párt parancsolatait; a terroristák helyzete cikornyásabb ennél, ők nem egy megfigyelt, hanem egy nem-megfigyelt gyermeki világról ábrándoznak, mivel azonban a világot börtönnek tekintik, ahová nemcsak hogy jogtalanul csukták be őket, hanem ahol, akárha tömlöcben volnának, nem figyelik, figyelemre sem méltatják őket, elkeseredetten fáradoznak azon, hogy felhívják magukra az őrök figyelmét és ezáltal a nem-megfigyeltség állapotából a figyelem fókuszába kerüljenek, amit persze csak akkor sikerül elérniük, ha paradox módon visszavonulnak a nem-megfigyeltség állapotába, vagyis tömlöcből tömlöcbe vándorolnak és soha nem jutnak ki a szabadba, röviden: az emberiség úton van bölcsője felé, a fundamentalisták, az idealisták, a moralisták azon munkálkodnak, hogy a nem-megfigyelt emberiségnek megfigyelést és ezáltal értelmet varrjanak a nyakába, mert az ember már csak amolyan rendszerető fajta, és értelem híján tehetetlen, ezért képes a szabadságot kivéve mindent elviselni, és ezért képtelen elvetni az értelmet - Tina von Lambert is arról álmodott, hogy szökésével felhívja magára a világ figyelmét, s bízván tervezett vállalkozása sikerében, kétszer aláhúzta a "megfigyelnek" megjegyzést; ha azonban elfogadjuk ezt a lehetőséget, akkor kezdődik csak a tragédia, mivel a férj az asszony szökését nem a figyelem felhívására tett kísérletként, hanem a megfigyelés előli menekülésként értelmezte, és ezért nem kutatott utána, és ha Tina terve először meghiúsult is azáltal, hogy nem figyelték, vagyis figyelmen kívül rekedt, és talán ezért lovalta magát egyre vakmerőbb kalandokba, mígnem halálával elérte a hőn áhított célt, nevezetesen azt, hogy képét minden újság közölje, végül is célba jutott, megtalálta az értelmet, amit keresett: megfigyelték, felfigyeltek rá.

6
F. figyelmesen végighallgatta a logikust, rendelt egy Camparit, és úgy vélekedett, D. bizonyára csodálkozik, amiért elvállalta von Lambert megbízását, és bár a "megfigyelni" és "megfigyeltnek lenni" közötti különbség szórakoztató logikai játszadozás, őt érdekli, amit D. az időbe vetett s az örök változás miatt önmagával nem azonos emberről elmondott, és ha jól értette szavait, akkor nem létezik én, pontosabban csak a jövőből felbukkanó, a jelenben felvillanó és a múltba vesző végtelen én-láncolat van, úgyhogy amit énnek hívunk, nem más a múltban felgyülemlett, örökösen gyarapodó, a jövőből a jelenen át aláhulló s egymást befedő ének gyűjtőnevénél, egy olyan lombkupachoz hasonlatos élmény- és emlékfoszlányhalom, amelyben a legalsó levelek már régen humusszá érlelődtek, és amelyet a frissen lehullott és a kupachoz sodródó levelek egyre csak gyarapítanak, vagyis egy, az én fikcióját eredményező folyamat, amelyben mindenki testre szabott ént fundál ki magának, szerepet is talál ki hozzá, amit attól függően alakít jól-rosszul, hogy milyen színészi teljesítményre képes, hogy jellemet ábrázol-e vagy sem, és minél ösztönösebben, spontánabbul játszik egy szerepet, annál eredetibb hatást kelt; ő, F., ezután azt is érti, hogy azért olyan nehéz színészekről portrét készíteni, mert ők túlságosan átlátszóan alakítják karakterüket, és a tudatosan megformált színészi alakítás mesterkélt, és ha visszatekint pályafutására, az az érzése támad, hogy egytől egyig ripacsokat örökített meg, főleg a politikusok esetében érzett így, csak kevesen tudják mesterien játszani énjüket, ezért el is határozta, hogy nem készít több filmportrét; amikor azonban éjjel Tina von Lambert naplóját többször végigolvasta, és elképzelte, ahogyan ez a fiatal nő rőt színű bundájában nekivág a sivatag homok- és kőtengerének, megvilágosodott előtte, hogy bármilyen áron is, de stábjával a nyomába kell szegődnie, utána a sivatagba, egészen az Al-Hakim-romig, mert úgy sejti, hogy a sivatagban valamiféle realitásnak kell lenni, amellyel, miként Tinának, neki is szembe kell néznie; ez a realitás Tinának a halált jelentette, s hogy számára mit rejteget, azt még nem tudhatja; ezek után kihörpintette Campariját, és megkérdezte D.-t, nem őrült-e, amiért elvállalta a megbízást, amire D. azt felelte, hogy F. azért kívánkozik a sivatagba, mert új szerepet keres, régi szerepkörében szerepeket figyelt meg, most pedig az ellenkezőjét szándékozik tenni, nem portrét akar készíteni, ami feltételezi tárgyát, hanem a szanaszét heverő levelekből próbál lombkupacot építeni, de közben nem tudja, hogy az egymásra hordott levélrétegek valóban összetartoznak-e, s hogy a végén nem önmaga portréját készíti-e el; őrült vállalkozás ez ugyan, de olyannyira őrült, hogy már normális, és a maga részéről sok sikert kíván neki hozzá.

7
Már kora reggel fülledt, nyárias hőség volt, és amikor F. a kocsijához ért, dörögni kezdett az ég, és épp hogy fel tudta hajtani nyitott kabrioléja tetejét, fergeteges felhőszakadás támadt, amelyben az óvároson át a régi piactérre hajtott, ahol a tilalom ellenére a járdaszegély mellett parkolt le - mégsem tévedett hát, a napló egyik lapjára odafirkantott cím a hetekkel korábban elhunyt festő műtermének a címe, a festő ráadásul már évekkel ezelőtt elköltözött a városból, a műtermet tehát valószínűleg más használhatta, ha egyáltalában állt még, ugyanis szörnyen lepusztult, romos állapotban volt, így F. arra számított, hogy hűlt helyét találja majd, mivel azonban a cím kapcsolatban volt Tinával, különben hogyan kerülhetett volna a naplójába, a zuhogó eső ellenére elszánta magát a kocsi és a ház közti néhány lépés megtételére, és bár a kaput nyitva találta, bőrig ázott, mire a lépcsőházba ért, ami mit sem változott csakúgy, mint a macskaköves belső udvar, ahol a csattogó eső visszapattogott a kőről, és a festő műtermének otthont adó pajta is a régi volt; F. meglepetéssel tapasztalta, hogy ennek az ajtaját sem zárták be, a felfelé vezető lépcső sötétségbe veszett, és mivel nem talált villanykapcsolót, kezét előrenyújtva botorkált felfelé, amíg egy ajtóba ütközött, aztán a műteremben találta magát, amely kimondhatatlan döbbenetére a helyiség két ablakán kívülről alázuhogó esőpatak halvány, ezüstös fényében megvilágítva úgy fogadta, mint régen: a hosszú, keskeny termet most is a városból évekkel korábban elköltözött festő képei népesítették be: az óváros vagányainak, zseniális lejmolóinak, dipszomániásainak, stricijeinek, hivatásos munkanélkülijeinek, üzéreinek és egyéb életművészeinek nagyalakú portréi álltak mindenütt, a modellek közül sokan már szintén a földben pihentek, még ha nem részesültek is olyan ünnepélyes temetésben, mint a festő, akit F. is elkísért utolsó útjára, legfeljebb néhány zokogó szajha vagy koporsójukra sört löttyintő ivócimbora állta körül a sírjukat, ha egyáltalán elföldelték és nem hamvasztották őket; képek, melyekről azt hitte, hogy régóta múzeumokban vannak, sőt látta is őket; más, kisebb méretű, villamost, vécét, serpenyőket, autóroncsokat, bicikliket, esernyőket, közlekedési rendőrt, cinzanós üvegeket ábrázoló alkotások meg ott tornyosultak az immár csupán a vásznon létezők lábainál; a festő az égvilágon mindent megörökített, és a szobában borzalmas rendetlenség uralkodott; egy hatalmas, megtépázott bőrfotel előtt láda állt, rajta szárított marhahússal megrakott polc, a padlón chiantis üvegek és egy pohár, félig borral töltve, újságok, tojáshéj, rengeteg festékestubus, ecsetek, paletták, terpentines és petróleumos üvegek, mintha még élne a mester, épp csak a festőállvány hiányzott, és az eső ko- pogtatta az ablakokat, és F., hogy jobban lásson, odébb tett két képet az ablak elől; az egyik a városi tanács elnökét ábrázolta, a másik egy bankigazgatót, aki két éve fegyházban tengette nagyviláginak immár nem nevezhető életét, és ekkor feltárult egy rőt bundás nő portréja, amit F. első látásra Tina von Lambert arcmásának hitt, persze lehetett másvalaki is, aki hasonlított Tinára, F. mégis megremegett, mert a tágra nyitott szemű, dacos asszonyban mintha önmagára ismert volna, és ekkor, még az előbbi gondolat bűvöletében, lépteket hallott a háta mögött, de mire megfordult, elkésett, bevágódott az ajtó, és amikor estefelé stábjával együtt visszament a műterembe, a képmásnak hűlt helyét találta, helyette egy stábot talált, amelyik a műtermet filmezte; a rendező feltűnően izgatottan elmondta, hogy a műtermet a mesternek a műcsarnokban megrendezendő életmű-kiállítása előtt még egyszer rekonstruálták, ahogyan életében lehetett, aztán átlapozták a katalógust, de a rőt bundás nő portréját nem találták, egyébként is lehetetlen, hogy a műterem délelőtt nyitva lett volna.

8
F.-et annyira felkavarta ez az élmény, amely mintha valamiféle előjele lett volna annak, hogy rossz irányban indult el, hogy már-már lemondta a repülőutat, aztán mégsem tette, az események pedig mentek a maguk útján; már Spanyolország felett repültek, alattuk a Guadalquivir, majd a láthatáron feltűnt az Atlanti-óceán, és amikor C.-ben leszállt velük a gép, F. megörült, hogy hamarosan az ország belseje felé veszik útjukat, ahol ilyenkor még minden zöldell; eszébe jutott néhány évvel ezelőtti útja, amikor ezen a vidéken egy datolyapálmáktól övezett allén hajtottak végig, s a hófödte Atlasz-hegység felől érkező kocsik teteje sílécekkel volt megpakolva; a leszálláskor a kifutópályánál egy rendőrkocsi várt rájuk, és vámvizsgálat nélkül, felszerelésükkel együtt egy katonai repülőgéphez szállította őket, ezzel repültek az ország belsejébe; M.-ben négy motoros rendőr, valamint egy előttük és mögöttük haladó gépkocsiból megállás nélkül filmező tv-stáb társaságában, bámész, kíváncsi turistacsoportok mellett elszáguldva a városba vitték őket, míg végül az őt, F.-et és stábját filmező eszkort kíséretében megérkeztek a belügyminisztériumba, ahol a Göringre emlékeztető, hihetetlenül kövér, fehér egyenruhás rendőrfőnök - akit viszont az ő, mármint F. emberei filmeztek - íróasztalára támaszkodva elmondotta, micsoda öröm tölti el, amiért kormánya fenntartása ellenére, és természetesen személyes felelősségére, engedélyezheti F.-nek és csoportjának a szörnyűséges bűntény színhelyének megtekintését és lefilmezését, ám ennél is nagyobb öröm számára, hogy F. a gaztett rekonstruálása mellett élni kíván az alkalommal, és megörökíteni szándékozik a helyi rendőrség feddhetetlen munkáját, ami nemcsak megüti, de túl is szárnyalja a nemzetközi mércét, mely orcátlan kijelentés csak megerősítette F. azon gyanúját -ami már a műtermi élmény óta egyre erősödött benne -, hogy rossz nyomon jár, és vállalkozása kezdettől fogva értelmetlen, mivel ez a homlokán gyöngyöző verítéket selyem zsebkendőjével szorgosan törölgető hájtömeg csak az alkalmat lesi, hogy propagandát csináljon önmaga és a rendőrsége számára; jól belesétált hát a csapdába, gondolta F., és ebből a csapdából egyelőre nem lát kiutat, mert nemcsak a rendőrség tartja fogva stábjával együtt - ugyanis egy dzsiphez vezették őket, melynek sofőrje, ellentétben a többi fehér sisakos rendőrrel, turbánt viselt, és egy kézmozdulattal utasította F.-et, hogy üljön mellé, miközben az operatőr és a hangosító mögöttük foglalt helyet, az asszisztens pedig a felszereléssel együtt egy másik dzsipre szállt, amelynek vezetője fekete bőrű volt -, ha- nem amint a sivataghoz közeledtek, F. bosszúságára a tv is a nyomukba szegődött, F. először ugyanis kérdezősködni szeretett volna, csakhogy nem tudta megértetni magát, mert - szándékosan vagy hanyagságból - nem volt velük tolmács, az inkább parancsokat osztogató, mintsem kísérő rendőrök pedig nem értettek franciául, ami fölöttébb különösnek tűnt ebben az országban, és ahogyan a tv-stábok F. dzsipje mellett elsuhanva beleszáguldottak a sivatagba és hallótávolságon kívül kerültek, a gépkocsioszlop rendje is teljesen felbomlott, a vezetők hangulatától függően; az asszisztenst meg a felszerelést szállító dzsip például a napban fortyogó távolba veszett, sőt meg a kíséretüket képező négy motoros rendőr is leszakadozott mellőlük, elviharzottak, kergették egymást, aztán visszacsattogtak és hatalmas köröket írtak le, mialatt a tv-s csoport eszeveszett sebességgel a láthatár felé vette útját, majd hirtelen eltűnt a szem elől; az ő sofőrjük ezalatt érthetetlen szavakat üvöltözve egy sakált vett üldözőbe, a sakál eszeveszetten menekült, vargabetűket írt le, irányt változtatott, de az időnként felborulással fenyegető dzsipet mégsem tudta lerázni; aztán a rendőrök ordítozva és mutogatva visszarobogtak a kocsihoz, ők beszíjazva ültek a kocsiban és egy szót sem értettek az egészből, és amikor már minden jármű eltűnt mellőlük, elérték a homoksivatagot, és olyan sebesen hajtottak át egy aszfaltozott úton, hogy még a motorosok is elmaradtak; rejtély, hogy vezetőjük, akinek végül is nem sikerült elgázolni a sakált, hogyan tudott rátalálni az útra, amelyet befújt a homok, két oldalán pedig homokdűnék tornyosultak, amitől F.-nek az az érzése támadt, mintha a lehanyatló nap fényében egy homokhullámoktól felkorbácsolt tengeren himbálóznának, de máris felbukkant előttük az Al-Hakim-rom; őrületes sebességgel száguldottak az építmény felé, mely a lehanyatló napot eltakarva sötéten emelkedett ki egy völgyből; a korábban helyszínre érkezett rendőrök és tv-sek hada már ott nyüzsgött az emberemlékezet előtti idők e titokzatos tanúja körül, e körül a századforduló táján felfedezett, homokcsiszolta, tükörsima, óriási, négyszögletes kőépítmény körül, ami annál hatalmasabb méreteket sejtetett, minél jobban kiásták, amikor azonban teljesen fel akarták tárni, egy síita szekta lerongyolódott, elcsigázott szentjei fekete köpönyegeikbe burkolózva megjelentek az épületkolosszusnál, és a kocka egyik oldalához kuporodva várták Al-Hakim, az őrült kalifa eljövetelét, aki hitük szerint a kocka belsejében várakozik, és bármelyik pillanatban megjelenhet, hogy átvegye a világuralmat; úgy gubbasztottak ott, mint óriási fekete madarak, és senki nem merte elkergetni őket; a régészek a kocka három oldalát csak ásták, egyre mélyebbre hatolva a homokban, a fekete szufik pedig - mert így nevezik őket - mozdulatlanul kuporogtak magasan fölöttük, s még akkor sem rezzentek, ha a szél homokkal szórta be őket, csak egy néger járt el hozzájuk szamárháton hetente egyszer - róla az a hír járta, hogy még igazi rabszolga -, hogy egy kanál kását töltsön a szájukba és lelöttyintse őket vízzel; és amikor F. a hosszú sorokban előtte kuporgó, a kocka fekete kőfalával eggyé vált, egyik oldalából mintegy kinőtt múmiaszerű, homokkérges, hosszú fehér szakállú, mélyen beesett szemű, legyek lepte, összekulcsolt kezű s a kezüket szinte átfúró karmos ujjú, mozdulatlan alakokat alaposan szemügyre véve közelebb lépett hozzájuk, és az egyiket óvatosan megérintette, hogy esetleg megtudjon valamit tőle, az egyik rendőrtiszt hirtelen visszanyervén francia tudását tiszteletteljesen elmondotta, hogy Tina holttestét nyilván úgy dobták közibük, merthogy a "szentek" között találták meg, F. azonban ne számítson felvilágosításra, mert a szentek a "Mahdi" visszatéréséig némaságot fogadtak; akit F. megérintett, feldőlt, aztán a következő is - halottak voltak; csak a harmadik adott még életjelt, F. azonban nem kísérletezett tovább, a kamera zümmögött mögötte, és csak az operatőr ment végig a soron készülékét szeme elé tartva, és amikor F. jelentette a gépkocsinál várakozó rendőrtisztnek, hogy mit tapasztalt, az csak annyit válaszolt, hogy a sakálok majd eltüntetik őket, Tina tetemét is szétmarcangolva találták meg; a nap lebukott ebben a pillanatban a völgy mögött, és beköszöntött az alkonyat, F.-nek pedig úgy tűnt, hogy az éjszaka úgy telepszik rá, mint egy kegyes és kíméletes gyilkos.

9
Visszautazni másnap sem tudtak, mielőtt ugyanis F. helyet foglaltathatott volna a gépen, az operatőr azzal a bejelentéssel hiúsította meg a tervét, hogy kicserélték a filmtekercsüket, eltűnt a felvett anyag, s bár a tv-sek esküdöztek, hogy az a saját anyaga, az operatőr dühösen mégis azt követelte, hogy hívják elő az összes filmet, akkor majd kiderül az igazság; meg is ígérték neki, hogy estére készen lesznek az előhívással, a késői időpont miatt azonban aznap nem tudtak hazautazni, külön- ben is megérkezett értük a rendőrség és elhurcolta őket, úgyhogy okosabbnak látszott jó-képet vágni a dologhoz; a belügyminisztérium föld alatti helyiségeiben embereket vezettek elébük, akikkel F. beszélhetett, sőt filmre is vehette őket - amint a férfiak beléptek, levették kezükről a bilincset, ahogy azonban leültek egy zsámolyra, egy rendőr a hátukba nyomta géppisztolyát; borostás, fogatlan alakokat vezettek eléjük, akik remegő kézzel, mohón kaptak a cigaretta után, amivel F. megkínálta őket, és bólintottak, miután egy pillantást vetettek Tina fényképére és megkérdezték tőlük, látták-e már a képen szereplő nőt; arra a kérdésre pedig, hogy hol, suttogva azt felelték, a gettóban; mindegyik mocskos, fehér vászonnadrágot és lebernyeget viselt ing nélkül, mintha egyenruhát hordanának, és mind azt felelte, hogy a gettóban látta, a gettóban, aztán elmesélték, hogy megpróbálták rávenni őket, öljék meg az asszonyt, akinek a képét megmutatták nekik; az asszony férje az arab ellenállási mozgalom híve, és nem tartja a mozgalmat terrorszervezetnek, vagy valami hasonló dologról lehet szó; ő, a megkérdezett, nem érti, miért kellett meghalnia az asszonynak, és a maga részéről visszautasította az ajánlatot, ugyanis túlságosan csekély összeget ajánlottak fel, márpedig az ő köreiben szabott árakkal dolgoznak, ez becsületbeli ügy, az ajánlatot pedig egy köpcös, kövér alak tette - talán-amerikai lehetett -, semmi közelebbit nem tud az ügyről, a nőt is csak egyszer látta a köpcös kíséretében a gettóban, de ezt már említette; a többiek is hasonló, gépies vallomást tettek, miközben mohón szívták a cigarettát; csak egy töpörödött, lapos, ráncos képű alak vigyorgott a fénykép láttán, és a füstöt F. arcába fújva a skandinávokra jellemző angolsággal elmondta, hogy soha életében nem látta a nőt, és senki se látta, mire a rendőr felrántotta a zsámolyról, ráhúzott a hátára a géppisztolyával, ekkor azonban belépett egy tiszt, ráförmedt a rendőrre, és hirtelen több rendőr jelent meg a helyiségben, és kivezették a ráncos képűt, majd újabb foglyot taszigáltak be, leültették a reflektorfénybe, újabb csapó következett, a kamera surrogni kezdett, a fogoly reszkető kézzel elvett egy cigarettát, ránézett a képre, és jelentéktelen változtatásokkal és - mivel neki is alig volt foga - helyenként éppolyan érthetetlenül, mint a többiek, elmesélte a már ismerős történetet, aztán jött még egy, végül egy utolsó, majd a sivár betonbunkerből, ahol a kihallgatás folyt és amelynek berendezését mindössze egy ingatag asztal, egy reflektor és néhány szék alkotta, föld alatti folyosókon át, vasrácsok mentén elhaladva - melyek mögött cellákban fehér kupacok feküdtek vagy kuporogtak - egy folyosón a vizsgálóbíró barátságosan berendezett, modern irodájába jutottak, ahol a jogi végzettségű vizsgálóbíró fogadta őket: törékeny szépfiú, keret nélküli szemüveggel - a szemüveg egyébként nem illett a külsejéhez -, és miután kényelmes fotelokban egy üveglapos kerek asztal körül helyet foglaltak, a férfi többféle ínyencséggel kínálta őket, még kaviár és vodka is került az asztalra; ő maga mindenesetre az elzászi fehérbor mellett döntött, amit egy francia kollégája küldött neki, s a bevetésre készen álló operatőrt leintve hosszadalmasan részletezni kezdte, hogy ő hívő muzulmán, sőt sok mindenben fundamentalista, és Khomeininek is megvolnának a pozitív, mi több, grandiózus oldalai, de ebben az országban feltartóztathatatlan az a folyamat, ami a Korán jogfelfogása és az európai jogi gondolkodás szintéziséhez vezet, és ez hasonlít ahhoz, ahogyan Arisztotelészt integrálták a középkori mohamedán teológiába; fecsegett tovább, és kis kitérővel, a spanyol umayadok története kapcsán hozta szóba Tina von Lambert esetét, amiről sajnálkozva azt mondotta, hogy tökéletesen megérti azokat az érzelmeket, melyeket az ügy Európában kiváltott, Európa a tragikum, az Iszlám viszont a fatalizmus felé hajlik, majd felmutatva a holttest fényképét, hozzáfűzte, hogy - hát igen - a sakálok, a holttestet csak a tett elkövetése után vitték az Al-Hakim-romnál várakozó szufikhoz, majd mentegetőzve hozzátette, hogy ez keresztény - hát igen -, keresztény tettesről tanúskodik, muzulmán ugyanis nem merészelte volna a holttestet a szentek közé dobni, egyébként az ügy általános felháborodást váltott ki; majd elővette a törvényszéki orvos jelentését, mely szerint a nőt megerőszakolták, és anélkül, hogy ellenállást tanúsított volna, megfojtották; az elővezetett egyének egyébként külföldi ügynökök, és szükségtelen megnevezni azt a hatalmat, amelynek érdekében állt a gyilkosság - a nemzetközi antiterrorista kongresszuson von Lambert nem volt hajlandó terroristáknak nevezni az arab szabadságharcosokat, erre egy bizonyos titkosszolgálat példát statuált, a tettest tehát az ügynökök között kell keresni, az országot ugyanis elárasztották a kémek, szovjet, cseh és főleg keletnémet, de mindenekelőtt amerikai, francia, angol, nyugatnémet és olasz kémek, fölösleges végigsorolni az összeset, a lényeg az, hogy a világ minden tájáról sereglettek a kalandorok, és az a bizonyos titkosszolgálat, F. is tudja, melyikre céloz, a legrafináltabb álnok módon idegen ügynököket fogad fel, Tina von Lambert meggyilkolásával pedig egyrészt bosszút akart állni, másrészt az ő, mármint a vizsgálóbíró országának az Európai Közösséggel fennálló jó kapcsolatait szándékozta tönkretenni, és főképpen azoknak az áruknak a kivitelét kívánta megnehezíteni, melyeket Európába exportálnak, és - hát igen - nem az az érdekes, hogy honnan, s miután nyugtázott egy telefonhívást, szótlanul F.-re és embereire meredt, kinyitotta az ajtót, és intett, hogy kövessék, végigment a folyosón, kinyitott egy vasajtót, és az előzőnél keskenyebb folyosóra lépett, ami egy sor apró kémlelőnyílással ellátott falhoz vezetett, amelyeken át minden bizonnyal a belügyminisztérium épülettömbjének belsejében lévő sima, tömör fallal körülvett és ezáltal aknaszerűnek tetsző, sivár udvarra nyílt kilátás, ahová egyszerre csak fehér sisakos és fehér kesztyűs, géppisztolyos rendőrök sorfala mellett bevezették a bilincsbe vert töpörödött skandinávot, mögötte kivont karddal egy rendőr százados lépkedett, a skandináv a sorfallal szemközti betonfalhoz lépett, a tiszt visszament a sorfal mellé, a kardot függőlegesen arca elé tartotta - mintha egy operettjelenet tárult volna a szemük elé - aztán begurult a színre a kövér rendőrfőnök is, ami csak növelte a jelenet színpadias hatását, nehézkes léptekkel, izzadva odagörgött a vigyorgó törpéhez, cigarettát dugott a szájába, meggyújtotta, aztán kigördült a fentiek látómezejéből, a kamera zümmögött, az operatőrnek mégiscsak sikerült valahogyan felvennie a jelenetet; a törpe dohányzott, a rendőrök meg vártak, majd vállhoz emelték géppisztolyukat, melynek a csövére erősítettek valamit, valószínűleg hangtompítót, és várakoztak, a tiszt leeresztette kardját, a törpe füstölt tovább, úgy tűnt föl, a végtelenségig cigarettázik, a rendőrök nyugtalankodni kezdtek, a tiszt magasba emelte kardját, a rendőrök újra céloztak, majd tompa durranás hallatszott, és mialatt a rendőrök leeresztették géppisztolyukat, a törpe bilincsbe vert kezével a cigaretta után kapott, de nem sikerült megfognia, erre eltaposta a földön, majd összeroskadt és mozdulatlanul elterült; a vére patakokban folyt az udvar közepén lévő lefolyó felé, a vizsgálóbíró ellépett a kémlelőnyílás mellől, és azt mondta, hogy a skandináv bevallotta a gyilkosságot, a rendőrfőnök azonban sajnálatos módon elhamarkodottan cselekedett, őszintén sajnálja, no de a közfelháborodásról sem szabad megfeledkezniük, ezzel a keskeny folyosón, majd a vasajtón át újabb és újabb folyosókra érkezvén, elindultak visszafelé; lépcsőkön mentek föl s le, amíg egy vetítőterembe nem értek, ahol a rendőrfőnök egy fotelban szétfolyva, a kivégzéstől felajzva, parfümittas patakokat izzadva, kegyesen fogadta őket, szájában cigaretta, ezzel kínálta a törpét is, akinek vallomásában sem F. és csoportja, sem pedig minden bizonnyal a vizsgálóbíró sem hitt, aki egy újabb "hát igen" kíséretében diszkréten a háttérbe vonult, és ekkor a vásznon megjelent az Al-Hakim-rom meg a gépjárművek, a tv-s stábok, a rendőrök és a motoros kísérők, a csoportjával megérkező F., az idétlenül vigyorgó asszisztenst rendreutasító operatőr, a felszerelésével bíbelődő hangmérnök, közben a sivatag is feltűnt, majd egy tevegelő rendőr, továbbá a dzsip a turbános vezetővel és végül F., amint kémlel valamit, de hogy mit - a rom lábánál kuporgó alakok sorát, a homokba süppedt, legyek lepte, homok borította, köpönyeges emberszerű lényeket -, azt nem mutatták, helyettük megint rendőrök jelentek meg a vásznon kiképzés közben, sportolás közben, hálókörleteikben, fogmosás közben, a zuhany alatt; a fehér ruhás Göring őrületesen tapsolt és gratulált a nagyszerű filmhez, majd F. tiltakozására - ez nem is az ő filmje - csodálkozva azt kérdezte, "Csakugyan?", és rögvest válasszal is szolgált: F. anyagát, és ez nem is olyan különös, tönkretette a sivatagi napsütés, de a bűnügyet végre felderítették, a tettest kivégezték, ő pedig kellemes utat kíván F.-nek, ezzel felemelkedett helyéről, és egy "Isten áldja, gyermekem"-mel, ami különösen idegesítette F.-et, elbúcsúzott és elhagyta a termet.

10
A szabadban a turbános rendőr várt rájuk, dzsipjének kormánya mögül gúnyos pillantásokat lövellve feléjük, mögötte, a belügyminisztérium és a nagy mecset közötti tágas teret benépesítő turisták körül, gyerekek nyüzsögtek, akik pénz reményében rángatták a turisták kezét; a mecsetből hangszórón közvetített prédikáció csaholásába taxik és turistabuszok tülkölése vegyült, amelyek igyekeztek áttörni a tömegen, a nyaralók egymást fényképező és filmező bábeli zűrzavarán; a kép valószerűtlen ellentéte volt a belügyminisztérium fehérre mázolt épületegyüttesében lezajlott eseményeknek; mintha két valóságréteg, egy kísérteties, hátborzongató valóság és egy banális turistavalóság csúszott volna egymásba, és amikor ráadásul az addig franciául nem beszélő turbános rendőr franciául szólt F.-hez, betelt a pohár F. egyedül akart maradni, otthagyta a stábját, és bűnösnek érezte magát a kis skandináv halálában - a kivégzést csak azért rendezték meg, hogy elejét vegyék a további nyomozásának -, maga előtt látta a ráncos arcot, a keskeny ajkat a cigarettával, majd az Al-Hakim-rom fekete alakjainak legyek lepte koponyáját, és úgy érezte, mintha attól a pillanattól fogva, amikor betette a lábát ebbe az országba, megszűnni nem akaró lidérces álomvilágban járna, ráadásul életében először csődöt mondott; ha tovább kutatna, akkor nemcsak a saját, hanem az emberei életét is veszélyeztetné, mert a rendőrfőnök veszedelmes alak és semmitől sem riadna vissza; Tina von Lambert halálát rejtély fedi, a vizsgálóbíró átlátszó papolásával, meglehetősen ügyetlenül, el akar titkolni valamit, el akar hallgatni valamit a nyilvánosság előtt, de hogy mit, azt F. nem tudta, és aztán újabb szemrehányásokkal illette magát, amiért valaki kiosonhatott a műteremből, amíg ő a rőt bundás nő portréját szemlélte, aki emlékezetében egyre inkább az ő, vagyis F. vonásait vette föl, és akár férfi, akár nő rejtőzködött is a műteremben, a rendező elhallgatott előtte valamit, és ő annak sem járt utána, hogy ki használhatta a függöny mögötti ágyat; dühösen hanyagsága miatt az izzadó turisták áradatában az óvárosba keveredett, ahol olyan szag, nem, inkább valamiféle különleges illat, vér, ürülék, kávé, méz és izzadság bűzével keveredő fűszerszag csapta meg az orrát, hogy levegőt is alig tudott venni, s a tömegben szünet nélkül fényképező turisták villanófényében, felhalmozott rézüstök, tálak, fazekak, szőnyegek, ékszerek, rádiók és televíziók, bőröndök, hús- és halaspultok, gyümölcs- és zöldséghegyek között, penetráns illat- és bűzfelhőbe burkolva járta a sötét sikátorokat, amikor egyszerre csak valami szőrmefélét érintett; megállt, emberek tolakodtak körülötte, lökdösték, de ezek már nem vakációzók voltak, hanem bennszülöttek, ahogy zavarodottan megállapította, előtte drót vállfákon olcsó, rikító szoknyák lebegtek mindenféle színben, ami már csak azért is groteszknek tűnt, mert senki sem hordott efféle ruhadarabokat, és amihez hozzáért, az egy rőt színű bunda volt, és azonnal tudta, hogy a bunda Tina von Lamberté; úgy érezte, a bunda mágikus erővel vonzza magához, így aztán valósággal külső kényszer hatására sietett be az üzlet belsejébe, ami inkább hasonlított barlangra, mintsem üzletre; sokáig tartott, amíg a félhomályban rábukkant egy aggastyánra, akit meg is szólított, választ viszont nem kapott, erre megragadta az öreget, és kirángatta a bolt elé a szoknyák alá, ügyet sem vetve az időközben odasereglett gyerekekre, akik kiguvadt szemmel bámulták, amint a bundát azzal az eltökélt szándékkal rángatja le a vállfáról, hogy kerüljön bármibe, de megszerzi, s ekkor vette csak észre, hogy az öreg vak, hosszú, mocskos, egykor fehér kaftán borította testét, mellrészén kérgessé száradt vérfolt, amit félig eltakart gyér szakálla, sárgásfehér szeme mozdulatlanul meredt a semmibe, arcának egyetlen izma se rándult, és úgy tűnt, hogy süket is; F. megfogta a kezét, és végigsimította vele a szőrmét, de az öreg nem felelt, a gyerekek bekerítették őket, a bennszülöttek kíváncsian megálltak - mit jelenthet vajon a csődület -, az öreg még mindig nem szólalt meg, F. belenyúlt hát a táskájába, amit mindig a vállán átvetve hordott farmerkosztümje fölött, és amiben a rá jellemző hanyagsággal útlevelét, ékszereit, egyéb kellékeit és pénzét tartotta, papírpénzt vett ki belőle és az öreg kezébe nyomta, azzal felvette a kabátot, és néhány gyerek kíséretében, akik egyre csak beszéltek hozzá, de akiknek a szavából egy mukkot sem értett, elindult a tömegen át, és maga sem tudta, hogy hogyan, de hamarosan kiért az óvárosból, és mivel nem tudta, hol jár, fogott egy taxit, és a szállóba hajtatott, ahol a hall foteljaiban heverésző emberei csodálkozó tekintettel meredtek rá rőt színű bundája miatt, mire ő cigarettát kért a hangmérnöktől, és beszámolt róla, hogy az óvárosban bukkant rá a bundára, és hogy Tina hordta, amikor a sivatagba ment, és bármennyire abszurdnak látszik is, ő egy tapodtat sem mozdul, amíg meg nem tudja, mi az igazság az asszony halála körül.

11
Mi értelme ennek, kérdezte a hangmérnök, mialatt az asszisztens zavartan vigyorgott, az opera- tőr pedig felállt a helyéről, s kijelentette, nem csinálja tovább ezt az őrültséget, ugyanis alighogy F. kitette a lábát, rendőrök jelentek meg, és elkobozták a minisztériumban forgatott anyagot, és mire visszaérkeztek a szállodába, a portás megrendelte a repülőjegyeiket, és másnap pirkadatra taxit fogadott; örül, hogy itt hagyhatja ezt az istenverte országot, a kihallgatott foglyoknak pedig azért nincs foguk, mert kínozzák őket, és a törpe agyonlövetése után egy óráig okádott a szobájában; őrültség beleavatkozni az ország politikai ügyeibe; beigazolódott a félelme, hogy itt nemcsak lehetetlen, de életveszélyes is a szó igazi értelmében vett kutatás, ami őt cseppet sem zavarná, ha a leghalványabb reményt is látná tervük valóra váltására, majd a fotelba vetette magát, és hozzáfűzte, hogy őszintén szólva az egész tervet olyannyira zavarosnak, mi több, kuszának tartja, hogy F.-nek is azt tudja csak tanácsolni, hagyjon föl a vállalkozással, még ha felhajtott is valahonnan egy rőt színű bundát, amiről nem tudhatja bizonyosan, hogy Tina von Lamberté volt-e vagy sem, mire F. ingerülten azt felelte, ő még soha nem hátrált meg, és amikor a hangmérnök, aki nem akart semmi mást, csak nyugalmat, megjegyezte, hogy bizonyos tényekre sohasem derülhet fény, így hát F. talán mégiscsak jobban tenné, ha hazautazna velük, F. szó nélkül felment a szobájába, és sóbálvánnyá dermedt az ajtóban, az állólámpa alatti támlás széken ugyanis a vizsgálóbírót, a keret nélküli szemüveget viselő törékeny szépfiút pillantotta meg, aki némán szemlélte az őrá ugyancsak szótlanul meredő F.-et, majd a másik támlás székre mutatott, mire F. gépiesen leült, mert úgy érezte, hogy a szépfiú puha, szentimentális külseje mögött eddig fel nem fedezett keménység, határozottság rejlik, mi több, korábban bizonytalan, csapongó beszéde - ahogyan most megszólalt és gratulált F.-nek, amiért megtalálta Tina von Lambert bundáját - keménynek, tárgyilagosnak és sokszor gúnyosnak tetszett, mintha örülne, hogy sikerült rászednie valakit, ezért F. csak némán bólintott, miután a férfi közölte vele jövetele célját, miszerint köszönetet szeretne mondani a pompás anyagért, a fekete szentekről és a dán kivégzéséről készült felvételek kiválóan megfelelnek céljainak, s amikor F. megkérdezte, hogy mit is akar voltaképpen, a férfi higgadtan azt felelte, hogy egyébként vette a bátorságot, és a helyi szokásoktól eltérően a gyümölcsleveken, limonádén és ásványvízen kívül egy üveg Chablis-t is tetetett a hűtőbe, sőt a hűtő mellett van egy üveg whisky is, és amikor F. azt mondta, inkább a whisky mellett döntene, a vizsgálóbíró azt válaszolta, mindjárt gondolta, különben dióval is tud szolgálni, majd bemutatkozott, mondván, ő a titkosszolgálat főnöke, ismeri F. szokásait, és elnézést kér a minisztériumi halandzsáért, de a rendőrfőnök poloskái mindenütt jelen vannak, különben az övéi is, úgyhogy bármikor lehallgathatja a rendőrfőnök lehallgatásait, majd tömören beszámolt a rendőrfőnöknek arról a szándékáról, hogy átvegye a hatalmat, megváltoztassa az ország külpolitikai irányvonalát, és Tina meggyilkolását egy idegen titkosszolgálat nyakába varrja, ezért lövette agyon a skandinávot - csakhogy a rendőrfőnök nem tud a filmről meg arról sem, hogy ő, a titkosszolgálat főnöke figyeli, sőt még arról sincs halvány fogalma sem, ki is áll valójában a titkosszolgálat élén; a rendőrfőnök erőskezű ember benyomását igyekszik kelteni, aki úgy uralkodik a rendőrségen, mint egy magánhadseregen, csak azért, hogy ezáltal megingathatatlannak tüntesse fel hatalmát, amennyiben sikerülne megbuktatnia a kormányt, de neki, a titkosszolgálat főnökének ezzel szemben az a törekvése, hogy leleplezze a rendőrfőnököt, és feltárja, mennyire korrumpálta a rendőrséget, és mennyire bizonytalan, labilis a hatalma, mennyire szétesőfélben van, de a legfontosabb az, hogy a Tina von Lambert ellen elkövetett bűntény kapcsán rámutasson a rendőrfőnök alkalmatlanságára, ennek érdekében mindent megtett F. további nyomozásának elősegítésére, amelyet F.-nek természetesen egy új stábbal kellene folytatnia, amelyet ő bocsát a rendelkezésére, nehogy a rendőrfőnök gyanút fogjon; F. régi stábja pedig hazautazik, ez ügyben már megtette a szükséges lépéseket, utasította a megfelelő embereket; a szálló személyzete is az ő megbízásából dolgozik; F. szerepét - tisztelettel - az egyik barátnője alakítja majd, ezzel kitárta az ajtót, és egy fiatal nő lépett a szobába, aki akárcsak F., farmerkosztümöt viselt, és egy olyan rőt színű bunda volt a vállára vetve, mint Tina von Lamberté; ettől F.-nek kétségei támadtak, megkérdezte hát, hogy nem inkább parancsra, mintsem kérésre kell tovább kutatnia a szerencsétlenül járt Tina von Lambert után, mely kérdésére azt a választ kapta, hogy F. maga vállalta el von Lambert megbízását, ő pedig mint a titkosszolgálat főnöke kötelességének tartja F. támogatását, majd hozzátette, hogy új szálláshelyre viteti F.-et, és mostantól fogva semmitől sem kell tartania, mert a védelmét élvezi, de jobb volna stábjával, a saját érdekében a lehető legszűkszavúbban, mégis közölni a helyzet alakulását, ezzel a titkosszolgálat főnöke elbúcsúzott, s kikísérte a fiatal nőt is, aki csupán annyi hasonlatosságot árult el F.-fel, hogy nem lehetett kizárni annak a lehetőségét, hogy messziről esetleg összetéveszthetik őket.

12
Az operatőr már ágyban volt, amikor F. felcsörgette telefonon; pizsamában ment hát át F.-hez, akit csomagolás közben talált szobájában; szó nélkül végighallgatta F. beszámolóját, amiből semmi sem maradt ki, még a titkosszolgálat főnökének tanácsa sem, hogy stábjával kizárólag a legszükségesebbeket közölje, és a férfi csak a beszámoló után töltött magának egy whiskyt, amit azonban elfelejtett meginni; eltűnődött, és végül azt mondta, hogy F. csapdába esett: Tina von Lambert rőt színű bundája nem véletlenségből, hanem csalétekként került a vakárushoz az óvárosba, igen kevés, talán csak egy ilyen kabát létezik, a másik nő megjelenése a bundában gondosan előkészített tervről árulkodik, számoltak azzal, hogy F. elmegy az óvárosba, és az olcsó szoknyák között megakad a szeme a rőt színű bundán, és az utánzat elkészítése F. alteregója számára sok időbe kerülhetett; azt még megérti, hogy a titkosszolgálat főnöke ártalmatlanná akarja tenni a rendőrfőnököt, azt azonban már képtelen felfogni, miért használja fel hozzá F.-et, és minek csap akkora hűhót; valami másról lehet itt szó, Tina von Lambertet nem valamiféle szeszély, hanem a halálával összefüggésben álló, határozott indíték vezérelte ebbe az országba; egyébiránt elolvasta von Lambert könyvét a terrorizmusról, amelyben a pszichiáter két oldalt szentel az arab ellenállóknak, és óvakodik terroristáknak nevezni őket, persze hangsúlyozva, hogy azok is lehetnek bűnözők, akik nem terroristák, miként például Auschwitz sem a terroristák, hanem állami hivatalnokok műve volt; kizárt, hogy ezért a könyvért gyilkolták volna meg von Lambert feleségét; de a titkosszolgálat főnöke is elhallgatta a lényeget, F.-et tőrbe csalták, és most már nem tud visszatáncolni; mindenesetre felelőtlenség volt őt, az operatőrt is beavatni az ügybe; ezek után fölöttébb csodálkozna, ha a titkosszolgálat főnöke futni hagyná a stábot, kívánjon hát nekik F. sok szerencsét, ahogyan ő is minden jót kíván F.-nek, ezzel átölelte az asszonyt, és anélkül, hogy hozzányúlt volna a whiskyjéhez, amire még nem volt példa, távozott, F.nek pedig az az érzése támadt, hogy soha többé nem látja viszont az operatőrt, és megint eszébe jutott a műterem, de most már bizonyos volt benne, hogy női lépteket hallott a háta mögött, majd dühösen felhajtotta a whiskyt, folytatta a csomagolást, végezetül bezárta a bőröndöt, farmerkosztümje fölé kanyarította a bundát, majd egy szállodai szolgára a legkevésbé sem emlékeztető londiner elvette F. csomagját, és az asszonyt a szálloda hátsó kijáratán át egy terepjáróhoz vezette, amelyben két burnuszos férfi ült, és a városon át, eleinte egy széles műúton, majd egy poros mellékútra kanyarodva - amennyire a holdfény nélküli éjszakában kivehető volt -, egy vadregényes szoroson át, hófödte síkok és köves domboldalak mentén, meredélyeken föl s le a hegyekbe hajtottak, egy meghatározhatatlan, a beköszöntő pirkadat fényében felcsillanó épületfélénél megálltak, s a terepjáróról leszállva az épületről kiderült, hogy kétemeletes szálloda; a bejárat felett egy GRAND HOTEL MARÉCHAL LYAUTEY feliratú cégér himbálózott a jeges szélben, s miután az egyetlen villanykörtével gyéren megvilágított földszinten senki nem jelentkezett hívásukra, az egyik férfi felvezette F.-et az első emeletre, határozottan benyitott az egyik szobába, a bőröndöt letette a padlóra, és F. a nyers bánásmódon ámuldozva csak annyit hallott, hogy a férfi lekocog a lépcsőn, majd a terepjáró elzúg, nyilván vissza M.-be; F. ezután csüggedten körülnézett a szobában: a mennyezetről csupasz villanykörte lógott, a fürdőben nem működött a zuhanyozó, a tapéta cafatokban a falon, és a szoba bútorzatát egyetlenegy rozoga szék és egy friss ágyneművel megvetett tábori ágy képezte; a lenti bejárati ajtót megállás nélkül csapkodta a szél, és F. még álmában is hallotta az ajtócsapkodást.

13
F. délben ébredt fel, talán azért ilyen későn, mert időközben megszűnt az ajtócsapkodás; az ablakon át, ami annyira mocskos volt, hogy a fény csak bágyadtan szűrődött be rajta, bozótos, hasadékszántotta, köves terepet pillantott meg: a távolban meredek hegygerinc húzódott, melynek jégfalai és szakadékai közé a csúcsot eltakaró s a napfényben fortyogó felhő szorult - sivár vidék; s felmerült benne a kérdés, hogy minek ide ez a szálló, ahová elhozták, s ami valamikor régen működött, bár most is működik, noha szállodának már alig-alig nevezhető; beburkolózva rőt bundájába - csontig ható hideg volt - lement a falépcsőn, és egy lelket sem talált odalent; kiáltott, de az egykor hallként működő, lepusztult szoba üres volt, meg a konyha is, aztán az egyik félreeső szobából váratlanul becsoszogott egy öregasszony, és a hall ajtajában megtorpanva rémülten meredt F.-re, majd reszkető kézzel a bundára mutatott és megszólalt: "ez az ő kabátja, az ő kabátja" - hajtogatta egyre, olyannyira megzavarodva, hogy amint F. elindult felé, visszahátrált a szobába, amely egykor minden bizonnyal étkezőül szolgált, és az ebédlőasztal, valamint néhány szék mögött elsáncolva magát, háttal a falnak feszült, és rettegve várta F. közeledését, aki az asszony meg nyugtatására felhagyott szándékával, hogy odamegy hozzá; megállt a siralmas helyiségben, amelynek egyetlen dísze egy francia generális, feltehetően Lyautey marsall óriási, bekeretezett, alaposan megsárgult képmása volt, és megkérdezte franciául, reggelizhetne-e, amire az öregasszony heves bólogatással felelt, F.-hez lépett, kézen fogta és kivonszolta egy teraszra, ahol a ház falához rögzített, valamikor narancsszínű, megtépázott napernyő alatt megterített asztalon reggeli fogadta, amit az öregasszony készített elő, és amint F., aki szobájából egy szakadékos, bozótos kőrengeteget látott, leült az asztalhoz, most egy lankás, még zöldellő dombot pillantott meg, amelyhez több, egyre kisebb domb csapódott taréjosan, ahogyan a hullámok törnek meg a vízparton, és a távolban sárgásfehéren megcsillant a végtelen homoktenger, a látóhatáron pedig mintha valami feketeséget - talán az Al-Hakim-rom volt - fedezett volna föl; hűvös szél fújt, és F. örült, hogy belebújhat a bundába, amit az öregasszony újra meg újra szemügyre vett, a reggeliző F. mellett ácsorogva, mintha őrködni akarna fölötte; félénk gyengédséggel meg is simogatott, a reggeliző kérdésére viszont, hogy ismerte-e Tina von Lambertet, megrázkódott és újra összezavarodott, ugyanis egyre csak az asszony nevét dadogta - "Tina, Tina, Tina" -, majd a kabátra bökött, és megkérdezte F.-től, Tina barátnője-e, s miután F. igennel válaszolt, az öregasszony izgalomtól elfúló hangon, kusza mondatokban elmesélte, már amennyire F. kivehette a szavaiból, hogy Tina egyedül - az "egyedül" szót többször is megismételte - érkezett egy bérelt autón, aztán a kocsiról is motyogott valamit érthetetlenül, meg hogy Tina három hónapra bérelt szobát, és bejárta a vidéket, elmerészkedett egészen a nagy homoksivatagig, sőt még a fekete kőig is - bizonyára a romra gondolt -, egyszer aztán nem jött vissza többé, de ő, az öregasszony, tudja, de hogy mit tudott, azt olyan érthetetlenül hadarta el, hogy F. nem értette meg, bármennyire is igyekezett kihámozni az elkezdett, megismételt és megszakított mondatok értelmét, aztán az öregasszony hirtelen elhallgatott, bizalmatlanná vált, újra rámeredt a rőt színű bundára, F. pedig, miközben befejezte reggelijét, úgy érezte, az asszony szívesen kérdezne tőle valamit, de nincs hozzá bátorsága, ezért határozottan és durván azt mondta, hogy Tina nem térhet vissza többé, mert meghalt; a hírt az asszony eleinte közömbösen fogadta, mintha fel sem fogta volna, aztán - F. lassan ráébredt, hogy kétségbeesésében - bambán elvigyorodott és magában vihogott, mire F. vállon ragadta, és felszólította, vezesse abba a szobába, amelyet Tina bérelt, de az öregasszony csak motyogott valamit, és mivel eközben is vihogott, motyogása olyasféleképpen hangzott, hogy "legfelül", majd később zokogásba tört ki, amivel F. már nem törődött, a második emeleten talált ugyanis egy, az övénél jobb állapotban lévő szobát, ami Tina von Lamberté lehetett; a szobát a szálló stílusától eltérő bizonyos komfortjellemezte, ami meglepte F.-et: széles ágy, rajta meghatározhatatlan színű, kopott paplan, kandalló, amit láthatóan még soha nem használtak, rajta néhány Jules Verne-kötet, fölötte megint csak Lyautey marsall megsárgult képmása, régi szekreter, alaposan megrongálódott csempézetű fürdőszoba, a fürdőkádban rozsdafoltok, kopott bársonyfüggöny, a messzi homoksivatagra néző balkon, és ahogy F. kilépett a balkonra, mintegy százméternyire a sivatag irányában egy kis építmény mögött valami eltűnt hirtelen, aztán kis idő múlva újra felbukkant: egy látcsövező férfifej volt, amiről F.-nek önkéntelenül Tina kétszer aláhúzott megjegyzése - "megfigyelnek" - jutott eszébe, és amikor visszament a szobába, az öregasszony-mintha magától értetődő volna-már ott állt F. bőröndjével, fürdőköpenyével és táskájával, és hozott ágyneműt is, erre F. ingerülten megkérdezte, telefonálhatna-e, és miután az asszony a földszintre irányította, a konyha melletti sötét folyosón meg is találta a készüléket, és habár bizonyos volt benne, hogy nem sikerül kapcsolatot teremtenie a külvilággal, eltökélte, hogy megkísérli a lehetetlent és felhívja D.-t, a logikust; leemelte hát a kagylót az öreg készülék villájáról, és a telefon valóban süket volt, bizonyára a titkosszolgálat főnökének óvintézkedése folytán, hiszen ő hozatta ide, ahol Tina von Lambert is megfordult; hirtelen mégis gyanúsnak találta a titkosszolgálat főnökének indokait, mindenekelőtt azért, mert nem tudta elképzelni, mi késztette volna Tinát arra, hogy egy kocsival száguldozzon a sivatagban, ahogyan az öregasszony mesélte, ezért aztán először a balkonajtóban a padlóra telepedve, később az ágyban a mennyezetre meredve az egyetlen biztos pontból, Tina naplójából kiindulva újra és újra megpróbálta rekonstruálni Tina von Lambert sorsát, és megkísérelte végig játszani az összes lehetőséget, amíg el nem jutott az Al-Hakim-romig, Tina sakáloktól szétmarcangolt teteméig, de nem talált meggyőző magyarázatot, mert az, hogy Tina, von Lambert szavaival élve, "azon nyomban" elhagyta a házat, menekülésre engedett következtetni, Tina viszont nem menekülőként, hanem határozott céllal érkezett ebbe az országba, és úgy viselkedett, mint egy titok nyomában járó újságíró, márpedig Tina nem volt újságíró, ezzel szemben nem zárható ki valamiféle szerelmi história, bár semmi nem is bizonyítja; F. később úgy lépett ki a házból, hogy nem talált megoldást; a hegyhát fölött megnövekedett a felhő és lassan közeledett, F. pedig azon az úton indult el, amelyen idefelé jött, és hamarosan egy fennsíkra ért, ahol az út elágazott, majd egy félóra múlva az az út is elágazott, amelynek az imént nekivágott, így hát visszafordult, és a szállóhoz érve sokáig álldogált a magányos ház előtt, ami értelmetlenül állt a sivatag szélén, ki-be csapódó ajtajával, fölötte a GRAND HOTEL MARÉCHAL LYAUTEY feliratú cégérrel és a cégér fölött feketéllő ablakmélyedéssel, az egyetlennel, amit a valaha fehér s most a szürke minden árnyalatát felvonultató házfalba vágtak, mely szürkeség magába olvasztotta a színskála valamennyi színét, és ettől nemcsak most nézett ki úgy - ahogy F. ott állt előtte és elnézte a házat meg az ablakot, mely mögött a szobája volt -, mintha az ősidőkben óriások okádták volna le, hanem már órákkal ezelőtt is, amikor F. kilépett a házból, és végeredményben már tudta, miként tudta korábban is, hogy figyelik, még ha senkit nem látott is, aki figyelte volna; és amikor a napkorong olyan sebesen, mintha zuhanna, hirtelen lebukott a távoli homoksivatag mögött, és beköszöntött a szürkület, melyben már csak a hatalmas felhőtömb legfölső rétegei vöröslöttek izzó homokként, ő belépett az épületbe; az asztalt a marsall képe alatt már megterítették és feltálalták az ételt: egy tál vörös szószban bárányhús, mellette fehér kenyér meg vörösbor, de az öregasszony nem volt sehol; F. evett egy falatot és ivott egy korty bort, azután felment a szobájába, amelyben Tina von Lambert is lakott, kilépett a balkonra, és az az érzése támadt, hogy mégiscsak távoli mennydörgés lehetett, amit vacsorázás közben hallott; a felhő időközben eltávolodott, és az égen csillagok ragyogtak, és a messzi látóhatár felett kápráztató visszfényt pillantott meg, és felvillant valami, mintha vihar lett volna és mégsem; mindenre rátelepedett a meghatározhatatlan, távoli dörgés, és ekkor megint úgy érezte, mintha a felnyomuló homályból figyelnék, majd immár fürdőköntösében, melyben aludni is szokott, visszatért a szobába, és iszonyattal szemlélte a rozsdás fürdőkádat, és ekkor egy közeledő autó hangjára lett figyelmes, az autó megállás nélkül elhajtott, aztán kisvártatva egy újabb kocsi érkezett, megállt, valaki kiáltott, és mintha be is jött volna a házba, és onnan kiabálta volna, hogy van-e bent valaki, aztán elindult felfelé a lépcsőn az első emeletre és tovább kiabált: "halló, halló", mire F. a rőt bundát fürdőköpenye fölé kanyarítva elindult lefelé, és egy felfelé igyekvő, kék kordnadrágot, sportcipőt és bélelt dzsekit viselő szalmaszőke fiatalemberrel találkozott, aki csodálkozó kék szemmel meredt F.-re és azt dadogta: "hál' istennek, hál' istennek", F. kérdésére pedig, ugyan miért hálálkodik, a férfi felviharzott a lépcsőn, átölelte az asszonyt, és azt ordította, azért, mert él, nemhiába, megmondta ő a főnökének, sőt fogadott is vele, hogy még életben van, és tessék, most itt találja, ezzel lefutott a lépcsőn, le egészen a földszintre, és amikor F. a nyomában leért a hallig, a szalmaszőke már bőröndöket cipelt befelé, ami F.-et arra engedte következtetni, hogy nyilván a megígért operatőrről lehet szó, amit meg is kérdezett, mire a férfi azt felelte: "eltalálta", és már hozta is a kameráját, amit a bejárat előtt parkoló kocsiból - egy VW-buszból - vett elő, ahogyan F. a nyitott ajtón át megfigyelhette, majd a felvevőgéppel bíbelődve elmondta, hogy a készüléket éjszaka is tudja használni, mert speciális optikával van felszerelve, egyébként F. tudósításai fantasztikusak, mely megjegyzéstől F. meghökkent, és azt kérdezte a férfitól, nem kívánna-e bemutatkozni, amire a férfi elvörösödött és kinyögte, hogy Björn Olsennek hívják, különben nyugodtan beszélhetnek dánul, amiről F.-nek a vigyorgó törpe jutott az eszébe, amint a falnál áll és szívja, majd eltapossa cigarettáját és összeroskad, és azt felelte, nem beszél dánul, a férfi nyilván összetéveszti valakivel, mire Olsen kis híján kiejtette kezéből a kamerát, és toporzékolva és egyfolytában azt üvöltve, hogy "nem, nem, az lehetetlen, hiszen rőt színű bundában van", visszavitte a gépet és bőröndjeit a buszba, utánuk mászott maga is és elszáguldott, nem vissza M. felé, hanem a hegység irányába; és amint F. felért a szobájába, a házat robbanás rázta meg, aztán minden elcsöndesedett, sőt a balkonra lépve villámlást sem észlelt, és a kápráztató fény is kialudt a messzi homoksivatagban, egyedül a csillagok fénylettek fenyegetően, úgyhogy visszament a szobába, és behúzta a kopottas bársonyfüggönyt, miközben pillantása a szekreterre tévedt, ami nem volt bezárva és üres volt, és ekkor vette csak észre az írószekrény mellett álló papírkosarat, benne egy összegyűrt cédulával, amit kibontott, kisimított; a cédula ismeretlen kéztől származó szöveget tartalmazott, nyilván valami idézetet, mert a szöveg idézőjelben volt, és mivel valamilyen északi nyelven írták, nem értette, de a rá jellemző konoksággal leült a szekreterhez, lehajtotta az ajtaját, és megpróbálta lefordítani a szöveget, bár bizonyos szavak, mint például "edderkop", "tomt rum" vagy "fodfaeste", nem kis fejtörést okoztak neki; éjfél volt, amikor úgy gondolta, sikerült megfejtenie az idézetet: "Mi jön még, mit hoznak az idegen (fremtiden) korok? Nem tudom, semmit nem is sejtek. Ha egy keresztes pók (edderkop?) egy szilárd pontról konzekvenciáiba veti magát, örökösen üres teret (tomt rum?) lát maga előtt, amelyben nem tudja megvetni a lábát (fodfaeste?), bárhogyan ficánkol is. Velem is ez történik, örökösen üres tér (tomt rum?) tátong előttem, mögöttem (bag) lévő konzekvencia hajt előre. Fonák (bagvendt) és rejtélyes (raedsomt?) ez az élet, elviselhetetlen."

14
Amikor másnap kora reggel a rőt színű bundába burkolózva, s azzal az elhatározással, hogy reggeli után a hegy felé veszi útját, mivel a dán távozását követő robbanás nem hagyta nyugodni, nyugtalanságát pedig csak fokozta, hogy talán az idézet is valamiféle rejtjeles üzenetet tartalmaz, szobájából lement a teraszra, a titkosszolgálat főnökét pillantotta meg, aki fehér öltönyben, nyakában fekete sállal, keret nélküli szemüvege helyett masszív keretes napszemüvegben az asztalnál reggelizett, s felemelkedve helyéről arra kérte F.-et, tartson vele, kávét töltött az asszonynak és croissant-nal kínálta, amit M. európai negyedéből szerzett be F. számára, sajnálkozott a nyomorúságos szállás miatt, majd miután megreggeliztek, F. elé tett egy bulvárlapot, címoldalán a férjébe karoló, ragyogó Tina von Lambert képével, alatta a felirattal: a szenzációs temetés után a holttest szenzációs visszatérése, a híres pszichiáter felesége depressziós állapotban az elhunyt festő műtermében bujkált, útlevelét és rőt színű bundáját ellopták, ezért tévesztették össze azzal az asszonnyal, akit az Al-Hakim-romnál meggyilkoltak, most már tehát nemcsak a gyilkos személyét, hanem a meggyilkoltét is rejtély fedi; ekkor F. a megrökönyödéstől elsápadva az asztalra dobta az újságot, gondolván, itt valami sántít, az egész história túlságosan banális, és úgy érezte, értelmetlen kalandba keveredett és felsült, ettől kis híján könnyekre fakadt, de a titkosszolgálat főnöke halálos nyugalma önuralomra kényszerítette, a férfi ráadásul azt is elárulta, hogy a történetben a lopás nem stimmel, Tina egy Jytte Sörensen nevű dán újságírónő barátnője volt, akinek odaadta az útlevelét és a bundáját, hogy az beutazhasson az országba; ez a felvilágosítás elgondolkoztatta F.-et, és miközben a férfi újabb csésze kávéval kínálta, F. megkérdezte, honnan származik ez az információ, amire a férfi azt felelte, hogy kihallgatta a dán újságírónőt, aki mindent beismert, arra a kérdésre pedig, miért gyilkolták meg az újságírónőt, rálehelt a napszemüvegére, megtörölte, és azt válaszolta, ezt már ő sem tudja; Jytte Sörensen fölöttébb energikus személyiség volt, F. sok mindenben emlékezteti rá, mindazonáltal nem tudott rájönni, mi lehetett Sörensen célja a személycserével, és mivel a rendőrfőnököt is sikerült rászednie, ő nem látta okát annak, hogy közbeavatkozzék és szélnek eressze a nőt a hamis útlevelével meg a rőt bundájával, és már csak ezért is sajnálja, hogy ilyen rettenetes véget ért, mert ha a nő beavatta volna a titkába, minden másképp végződik; különben az összegyűrt idézet a papírkosárban, amelyet F. is bizonyára elolvasott, egy Kierkegaard-idézet a Vagy-Vagy-ból, bár eleinte ő is rejtjeles üzenetre gondolt, de aztán bevont egy szakértőt, és immár meggyőződése, hogy segélykérést tartalmaz; a vakmerő dán nőt idáig tudta figyelni, itt azonban nyomát vesztette, és reméli, hogy a germán daliára emlékeztető fiatalember több szerencsével járt, mint honfitársnője; ha minden igaz, mindketten egy feltűnést keltő tudósításairól ismert dán televíziós magántársaság megbízásából jöttek ebbe az országba, s ha F. ezek után a rőt bundájában és nem annak a személynek a szerepében, akiében idáig hitte magát, felmegy a hegyekbe, sőt még a sivatagba is bemerészkedik, akkor ő nem tud segíteni rajta; a stáb, amit fel akart hajtani neki, megtagadta az együttműködést F.-fel, és sajnos nem engedhette ki F. igazi csoportját sem az országból, F. ugyanis, figyelmeztetése ellenére, szerencsétlen módon túl sokat fecsegett, és ez a lepusztult szálló az utolsó, valamelyest még ellenőrizhető pont, ezután a senki földje következik, amelynek határait nemzetközi jogilag még nem állapították meg; ő mindenesetre készséggel elviszi innen F.-et, mire az asszony, miután kért egy cigarettát, a férfi pedig tűzzel is megkínálta, azt felelte - ő mégis inkább nekivág.

15
Amikor a rőt színű bundában elhagyta a házat, már semmi nem árulkodott a titkosszolgálat főnökének látogatásáról és az öregasszony jelenlétéről; mintha az egész ház kihalt volna, a GRAND HOTEL MARÉCHAL LYAUTEY feliratú cégér alatt ki-be csapódott a bejárati ajtó, és F. úgy érezte, mintha egy régi, álombéli filmbe csöppent volna vállra vetett táskával, kezében bőrönddel elindult a végtelen pusztaságba azon az úton, amelyen a dán fiatalember is járt, és sejtelme sem volt róla, hová visz az út, amelyen meggondolatlanul, makacsul és esztelenül elindult a hegy felé - csúcsait még mindig felhő borította -, és közben a D.-vel, a logikussal folytatott beszélgetésre gondolt, hogy miként is alkotott magának képet ő, F., Tina von Lambertről pusztán csak azért, hogy csináljon valamit, és hogy a semmittevést elkerülendő lépett akcióba; most viszont, miután kiderült a képről, hogy nem egyéb fantáziaszüleménynél és egy banális házassági történetet takar, és egy ismeretlen asszony sorsa körvonalazódott előtte, akiről idáig sejtelme sem volt, és akinek a kabátját hordja mégis, ami viszont eredetileg Tináé volt, nos, most ennek a másik asszonynak, a dán újságírónőnek a bőrében érezte magát, mindenekelőtt talán a Kierkegaard-idézet miatt, mert ő is éppolyan gyámoltalannak érezte magát, mint a tátongó űrbe zuhanó pók, és ez a felhőtömböt átszakító, fortyogó, kíméletlen napsütésnek kiszolgáltatott, hegyoldalakon kanyargó, különös formájú sziklák közt furakodó poros, köves út, melyen elindult, az ő egész életének konzekvenciája; mindig szabad elhatározásból cselekedett, életében akkor habozott először, amikor Otto von Lambert felkérte, látogatná meg stábjával; és amikor mégis elment hozzá, elfogadta a megbízást, és most akarata ellenére bőröndjével a kezében úgy ballag ezen az úton, ahol egyetlenegy autó sem jár, mint egy stopos; és ekkor hirtelen belebotlott Björn Olsen meztelen holttestébe; úgy tetszett, a férfi még mindig mosolyog, ugyanúgy, mint először, amikor megpillantotta a lépcső alján, de most fehér por borította, amitől inkább szoborra emlékeztetett, mintsem holttestre; kordnadrágja, sportcipője meg bélelt dzsekije ott hevert az anyag között, amelyet kerek pléhdobozokban hozott magával, a dobozokat a robbanás szétvetette, szétszórta, s a filmszalagok úgy buggyantak elő belőlük, mint megannyi fekete bél, és az iszonyú zűrzavar hátterében ott állt a belülről felrobbantott VW-busz, egy groteszk lemez- és acélkupac, alkatrész, kerék és üvegszilánk alkotta kusza cafathalmaz, melynek láttán F. kővé meredt, és csak állt a tetem mellett és nézte a holttestet, a filmtekercseket, a nadrágot, az antennacsonkon zászlóként lobogó alsónadrágot - a részleteket csak lassanként regisztrálta -, látta a busz roncsát, a kormány maradványát markoló dán férfi tőből leszakított kezét, és mégsem érezte valóságosnak az egészet, zavarta valami, valahogyan valótlannak tűnt a valóság, valamiféle zaj zavarta, amire csak most figyelt föl, pedig már akkor is hallatszott, amikor a hullába botlott, s ahogyan a zümmögő hang irányába nézett, egy mocskos fehér vászonruhás, nagydarab, hórihorgas, imbolygó férfit pillantott meg, aki őt filmezte, és intett neki, aztán tovább filmezte, majd a holttesten átkecmeregve kamerájával odabicegett hozzá, megállt mellette, és az ő, F. szemszögéből filmezte a tetemet, és közben azt kérdezte, mikor teszi már le F. azt az átkozott bőröndöt, aztán a felvevőgépet újra F.- re irányítva odébb sántikált; erre az asszony hátrálni kezdett, mert a férfi részegnek látszott, ráordított, hogy kicsoda és mit akar, mire a férfi közelebb bicegett hozzá, leeresztette kameráját, és azt mondta, Polüfémosznak hívják, az eredeti nevét már rég elfeledte, de nem is érdekes, és az ország politikai helyzetét tekintve érthető, hogy nem jelentkezett, amikor a titkosszolgálat operatőrt keresett F. mellé, mert túlságosan kockázatos volna F. mellett dolgozni, amit a rendőrség tud, azt tudja a titkosszolgálat is, és amit pedig a titkosszolgálat tud, azzal tisztában van a hadsereg, képtelenség bármit is titokban tartani, ezért ő inkább észrevétlenül követte F.-et, tudja ugyanis, hogy F. mit keres, a titkosszolgálat főnöke elmondta minden operatőrnek, márpedig az ország csak úgy nyüzsög az operatőröktől; F. meg akarja találni és lehetőleg le is akarja leplezni a dán nő gyilkosát, ezért hordja a rőt bundát; szerinte ez óriási, és később le is fogja vetíteni F.-nek a róla, mármint F.-ről készített filmjeit, melyeket nemcsak a "Grand Hotel Maréchal Lyautey"-nek nevezett lezüllött kőhalmazban való tartózkodása óta készített, hanem már sokkal korábban is, amikor például megtalálta és megvásárolta a rőt színű bundát a vaktól az óvárosban, ezt a jelenetet egyébként nyilván mások is felvették, mert nemcsak őt érdekli F. vállalkozása, most is figyelik a ködön is áthatoló teleobjektívekkel; mindez csak úgy ömlött az óriás szájából, egy borosta övezte, pudvás fogú üregből, az apró perzselő szemű, szikár, barázdált arcból, egy mocskos, összekent vászonruhás, a hulla fölött szétterpesztett lábbal álló, bicegő férfi ábrázatából, aki videokamerájával most újra F.-et filmezte, s amikor F. megkérdezte, mit akar tőle tulajdonképpen, azt felelte, cserét ajánlana; arra a kérdésre pedig, miféle cserére gondol, azt mondta, hogy mindig is csodálta F. portréfilmjeit, s leghőbb vágya, hogy készíthessen róla egy portréfilmet, egyébként Sörensent, a dán nőt is filmezte, és mivel F.-et érdekli a dán újságírónő sorsa, az F.-ről tervezett portréért cserébe felkínálja a dán nőről készített filmjeit, a videokazettát át tudja venni hagyományos filmre is; Sörensen egy titok nyomára bukkant, s íme itt az alkalom, hogy F. kövesse a nyomot, ő kész volna vele felkeresni a sivatagnak azt a részét, ahová Sörensen is elvetődött, F. megfigyelői közül még senki nem merészkedett el odáig, de őbenne megbízhat F., bizonyos körökben a legrettenthetetlenebb operatőrként tartják számon, még ha ezekben a körökben gazdasági és politikai okokból nem nevezik is meg és nem vetítik filmjeit, de ezeket az okokat nem kívánja taglalni a dán fiatalember holtteste iránt érzett kegyeletből, aki különben ugyancsak ezen okoknak esett áldozatul.

16
Nem várva választ, visszasántikált a buszhoz, miközben F.-nek egyre inkább az volt a benyomása, hogy a férfi részeg, és amikor eltűnt a busz mögött, F. tudta, hogy újabb hibát fog elkövetni, de ha ki akarja deríteni a dán újságírónő sorsát, a magát Polüfémosznak nevező férfira kell bíznia magát, még ha nem is bizalomgerjesztő, s nyilván éppúgy figyelik, mint őt, sőt őt talán csak a férfi miatt figyelik; sakkbábunak érezte magát, amit ide-oda tologatnak, de vonakodva mégis átlépett a holttesten, megkerülte a buszroncsot, és leült a testközelben valóban whiskytől bűzlő férfi mellé, aki - nem ok nélkül, mert az út pokoli volt - azt tanácsolta neki, kapcsolja be a biztonsági övet, azután porfelhőt kavarva száguldottak lefelé a hegygerincen a fortyogó felhőtömb irányába, sokszor lecsúsztak az útpadkára, hogy csak úgy röpködtek a kövek a szakadékba; később még meredekebb, hajtűkanyarokon vezető úton haladtak, a részeg férfi időnként elnézte a kanyarokat, és nyílegyenesen robogott lefelé a masszív járművel, ezalatt az üléshez szíjazott F. lábát előrefeszítve alig vett tudomást a hegygerincről, melyen végigsöpörtek, meg az előttük elterülő és egyre közeledő füves síkságról, melyen át sakálokat, nyulakat, nyílként tovasikló kígyókat és egyéb állatokat felriasztva robogtak a feketéllő, rikácsoló felhő borította kősivatagba, és amikor a madarak elmaradtak mögöttük, tűző napfénybe merülve folytatták útjukat, mígnem egy marsbéli tájra emlékeztető sík közepén elterülő lapos romhalmaz előtt a terepjáró porfelhőt kavarva maga mögött hirtelen megállt; a különös hatást talán a vidék árasztotta fény okozta, amit a romhalmaz bocsátott ki, bár valami furcsa, részben fémes-rozsdás, részben sziklaszerű anyag borította, amelyből óriási, hajlított fémalakzatok, ormótlan acélszilánkok és tüskék meredeztek, mintha úgy sulykolták volna bele őket a romhalmazba; F. azonban alig nézhetett körül, amint a porfelhő elült, mert a terepjáró süllyedni kezdett, és a fejük fölött összecsukódott egy tető, és F. egyszerre csak egy föld alatti garázsban találta magát, kérdésére pedig, hogy hol van, a férfi érthetetlen feleletet adott, aztán felcsapódott egy vasajtó, majd újabb felcsapódó vasajtókon át a férfi F. előtt haladva, részben pincére, részben műteremre emlékeztető helyiségeken bicegett végig, melyeknek falait apró fényképek borították, mintha abszurd módon filmtekercseket vagdostak volna fel képkockákra; asztalokon és székeken fotóalbumok tornyosultak vad összevisszaságban, kilőtt tankok nagyméretű felvételei, közöttük telefirkált papírlapok, filmtekercsek, állványok, amelyekről filmcsíkok lógtak, filmmaradványokkal teli szemétkosarak, aztán egy fotólabor következett diákkal zsúfolt dobozokkal, majd egy vetítőterem és egy folyosó, melyen a férfi F.-et a részegségtől bukdácsolva és bicegve, imbolyogva egy ablak nélküli helyiségbe vezette, melynek falait fotókkal tűzdelték tele; a szecessziós ággyal és ugyanilyen stílusú asztalkával berendezett szoba mellett vécé és zuhanyozó is volt, mert - ahogy a férfi nehézkesen forgó nyelvvel elmondta - ez volt a vendégszoba, majd a cellába bizalmatlanul beljebb lépő F.-et magára hagyva a folyosó falának támaszkodott, és amikor F. megfordult, a szoba ajtaja becsapódott.

17
F.-ben lassanként tudatosodott csak, hogy azóta fél, amióta megérkezett a föld alatti létesítménybe, és ennek a felismerésnek köszönhette, hogy nem vesztette el a fejét, hanem a lehető legésszerűbben viselkedett; nem törődött a zárt ajtóval, nem vett tudomást a félelméről, leheveredett a szecessziós ágyra, és elgondolkozott azon, kicsoda vajon ez a Polüfémosz - nem hallott még ilyen becenevű operatőrről - na és mi célt szolgál ez a nyilván hatalmas költséggel létrehozott titokzatos létesítmény, és ki építtethette, és mit jelentenek az óriási roncsok a létesítmény körül, mi történik itt, és hogyan értse a különös ajánlatot, cserélné el portréját Jytte Sörensenére; és miközben ezek a kérdések jártak a fejében, elszenderedett, s amikor hirtelen felriadt, úgy tűnt neki, mintha megrázkódtak volna a falak és az ágy is beleremegett volna, de ezt nyilván csak álmodta; majd akaratlanul és növekvő iszonyattal nézegetni kezdte a Björn Olsen felrobbantását ábrázoló fotókat; a felvételek számára elképzelhetetlenül tökéletes technikával készültek: az első képen a V W-busz körvonalai látszottak, a másodikon, körülbelül a kuplung tájékán, egy fehér kis golyó jelent meg, ami a következő fényképeken egyre nagyobb lett, a képsorozaton a busz egyszerre vált áttetszővé, deformálódott és szakadt szerteszéjjel, látni lehetett azt is, ahogy a detonáció következtében Olsen kirepül az ülésből, a robbanás különböző fázisainak kísérteties hatását pedig csak fokozta, hogy Olsen, miközben a levegőbe emelkedett és a kormánykereket markoló jobb keze leszakadt karjáról, mintha fütyörészett volna; elszörnyedve a rettenetes fotók láttán F. felugrott az ágyról, és ösztönösen az ajtóhoz menekült, ami meglepetésére kinyílt, de - noha nagyon örült, hogy sikerült kijutnia a börtöncellának érzett szobából - alig lépett ki a kihalt folyosóra, megtorpant, mert csapdát szimatolt; valahol egy vasajtót döngettek, és ahogy elindult a hang irányába, az ajtók felemelkedtek előtte; végigment az ismerős helyiségeken, tétova léptekkel újabb és újabb folyosókon, hálótermeken, műszaki helyiségeken ment végig, melyek berendezései között nem ismerte ki magát; de hová tűntek az emberek ebből a nyilván sok személyre tervezett létesítményből; lépésről lépésre fenyegetőbbnek érezte helyzetét; bizonyára tőrbe akarják csalni, ezért hagyják szabadon járkálni, Polüfémosz bizonyára figyeli, egyre közelebbről - illetve hol közelről, hol távolabbról - hallotta a dörömbölést, és egy folyosó végén hirtelen egy vasajtó előtt találta magát, amelyet belülről vertek, sőt időnként mintha vállal is nekirugaszkodtak volna; az ajtó közönséges zárjában kulcs volt, és F. már majdnem elfordította, amikor az a gondolata támadt, hogy talán Polüfémosz van bent - a férfi részeg volt, amikor olyan furcsán elbúcsúzott tőle, mert miközben F.-et bámulta, hirtelen elváltozott a tekintete, és úgy nézett rá, mintha F. levegő volna -, lehetséges, hogy beszorult a zár, és véletlenül bezárta magát, persze más is becsukhatta, hiszen az óriási létesítmény talán mégsem olyan lakatlan, mint amilyennek látszik, és vajon miért nyílik ki előtte minden ajtó; F. Polüfémosz nevét kiáltozta, de csak dörömbölés és ajtódöngetés volt a válasz - talán nem is figyelik, talán szabad - vissza akart futni a cellájába, de eltévedt, aztán belépett egy kis szobába, amit először az övének gondolt, de rájött, hogy mégsem az, végül mégiscsak megtalálta a saját szobáját, átvetette vállán a táskáját, s a folytonos dörömbölés közepette végigrohant a föld alatti helyiségeken, megtalálta a garázsajtót, az oldalt siklott, a terepjáró útra készen fogadta, beszállt a vezetőülésbe, a műszerfalon a szokásos berendezések mellett felfedezett két gombot, az egyiken felfelé, a másikon lefelé mutatott a nyíl, megnyomta a "fel" jelzésű gombot, ekkor szétnyílt a mennyezet, a terepjáró felemelkedett, és F. hirtelen kint volt a szabadban, feje fölött az égbolt, és az égbolton mint szétszórt lándzsahegyek, egy vakító szikra hosszú árnyai, aztán a szikra kihunyt, a föld egyszerre hátrabillent, a vörös fénycsík elkeskenyedett a látóhatáron, F. egy világszörny torkában volt, és a szörny szája becsukódott; F. ilyennek látta az éjszaka beálltát, ahogyan a fény árnyékká s az árnyék sötétséggé alakult át, és a sötétben hirtelen fölragyogtak a csillagok, és ekkor megvilágosodott előtte, hogy a szabadság az a kelepce, amibe bele kellene sétálnia, leeresztette hát a terepjárót, a mennyezet összecsukódott, az ajtódöngetés megszűnt, ő visszasietett a cellájába, és miután az ágyra vetette magát, a távolban, és mégis mintha a közelben történt volna, sivítva becsapódott és felrobbant valami, hogy minden beleremegett, táncolt az ágy meg a szék, és F. lehunyta szemét, és nem tudta, de nem is érdekelte, mennyi ideig feküdt így, s hogy elveszítette-e közben az eszméletét; és amikor újra felnézett, Polüfémosz állt előtte.

18
Letette az asszony bőröndjét az ágy mellé, most józan volt és frissen borotvált, tiszta, fehér öltönyt viselt fekete inggel; fél tizenegy, mondta, és már régóta keresi F.-et, aki az éjszaka nyilván eltévesztette a lakosztályát, mert nem a sajátjában aludt, bizonyára a földrengés riasztotta fel, a reggeli különben már várt rájuk; ezzel kibicegett, és az ajtó becsukódott mögötte, F. pedig felkelt az ágyról, pontosabban egy díványról; a fotók a faIon egy tank felrobbanásának különböző stádiumait ábrázolták, a toronylövész bennégett, elszenesedett teteme kicsavarodva meredt az ég felé; F. kinyitotta a bőröndjét, levetkőzött, lezuhanyozott, majd tiszta farmerruhába bújt, és amikor kinyitotta az ajtót, újra meghallotta a távoli dübörgést meg a dörömbölést az ajtón, aztán csönd lett; F. először eltévedt, de hamarosan ismerős helyiségek következtek, az egyikben egy asztal állt, émelyről lerakták a fotókat és papírokat, az asztalon kenyér, egy tálcán felszeletelt császárszalonna, tea, egy kancsó víz, konzervdoboz, vizespoharak, aztán, mintha állatokat etetett volna, kezében bádogtállal, bebicegett Polüfémosz, felszabadított egy fotóalbumokkal megpakolt széket, majd egy másikat is, és F. Leült, a férfi pedig egy zsebkéssel felszeletelte a kenyeret, és arra kérte F.-et, szolgálná ki magát, mire F. teát töltött, elvett egy szelet kenyeret, császárszalonnát, és ekkor hirtelen éhséget érzett; a férfi fehér port szórt egy pohárba és vizet töltött rá - reggel csak tejporos vizet iszik - és elnézést kér tegnapi részegségéért, de az utóbbi időben sokat iszik - a tej szörnyű -, nem földrengés volt éjjel, vetette közbe F., nem, nem az volt, felelte a férfi, miközben megint vizet öntött a tejporhoz, majd megjegyezte, hogy ideje volna immár felvilágosítani F.-et, hogy miféle históriába csöppent, ugyanis valószínűleg nem tudja, mi zajlik igazában az országban - és most, ahogy beszélt, egészen más embernek látszott, mint akkor, amikor F. a felrobbant VW-busznál megismerte: volt benne valami gunyoros és fölényes; a rendőrfőnöknek és a titkosszolgálat főnökének hatalmi harcával F. nyilván tisztában van, mondta, és az természetes, hogy az előbbi államcsínyre készül, az utóbbi pedig megpróbálja ebben megakadályozni, csakhogy más érdekek is beleszólnak a játékba, az ország ugyanis, amelyet F. véleménye szerint enyhén szólva könnyelműen felkeresett, nemcsak idegenforgalomból és bútorpárnázás céljára exportált növényi eredetű anyagok eladásából él, fő bevételi forrását a szomszéd állammal folytatott háború biztosítja a néhány tetves beduintól és sivatagi bolhától eltekintve lakatlan homoksivatagért, ahová még az idegenforgalom sem merészkedik be, a háború tíz éve vajúdik, és régóta kizárólag a fegyverexportáló országok termékeinek tesztelését szolgálja; nemcsak francia, német, angol, olasz, svéd, izraeli és svájci tankok harcolnak orosz és cseh tankokkal, hanem amerikaiak amerikaiak ellen, németek németek ellen, svájciak svájciak ellen, az egész sivatag teli van elnéptelenedett tankcsatamezők kél, a háború, logikusan, új hadszíntereket követel, mert csakis a fegyverexport szilárdíthatja meg valamelyest a konjunktúrát, amennyiben persze a fegyverek versenyképesek; egymás után törnek ki az igazi háborúk, elegendő Irak és Irán példáját említeni, és ezekben a háborúkban már késő volna kipróbálni a fegyvereket, ezért törődik annyira a fegyveripar ezzel a politikai értelmét réges-régen elvesztett, jelentéktelen látszatháborúval, amelyre a fegyverszállító ipari nemzetek instruktorai elsősorban őslakosokat, berbereket, mórokat, arabokat, zsidókat, négereket képeznek ki, és ha a szerencsétlen flótások megússzák a dolgot, a háborúnak köszönhetően kiváltságos helyzetbe kerülnek, de most felbolydult az ország, a fundamentalisták a nyugatiakat vádolják a disznóságokért, amiben persze igazuk is van, főleg ha a Varsói Szerződésről sem feledkeznek meg; a titkosszolgálat főnöke nemzetközi botrányhoz akarja felhasználni a háborút, ezért kapóra jött neki Sörensen esete; a kormány be akarja szüntetni a háborút, pontosabban akarná, csakhogy akkor az ország a gazdasági összeomlás szélére sodródna, a vezérkari főnök még habozik, és Szaúd-Arábia sem döntött; a rendőrfőnök a folytatás mellett van, mert, úgy hírlik, Izrael és Irán megvesztegette, és a világ minden tájáról összesereglett munka nélküli operatőrök és fotóriporterek támogatásával meg akarja dönteni a kormányt; a fotósoknak a háború megélhetést nyújt, mert a háborúnak az a lényege, hogy megfigyelik, ugyanis csak így tesztelhetők a fegyverek, ismerhetők meg és küszöbölhetők ki gyengéik és konstrukciós hibáik, ami pedig őt, Polüfémoszt illeti - nevetett és újabb tejpor meg víz után nyúlt, míg F. már régen befejezte a reggelizést -, nos, az ő esetét jóval korábbról kell kezdeni; mindenkinek megvan a története, F.-nek is, neki is, és ő nem tudja, de nem is kíváncsi rá, hogyan kezdődött F.-e; az övé egy hétfő este vette kezdetét New York Bronx negyedében, ahol az apjának egy kis fényképészüzlete volt; az apja esküvőkre járt és bárkit lefényképezett, aki beállított hozzá, mígnem egyszer aztán kiakasztotta a kirakatába egy gentleman képét, ami bizony végzetes hiba volt, a banda egyik tagja géppisztollyal a tudomására is hozta a baklövést, úgyhogy az apja szitává lőtt teste rázuhant, mert ő a pult mögött, a padlón ülve, épp a házi feladatát körmölte, az apja ugyanis pontosan azon az estén vette a fejébe, hogy iskolázott embert farag belőle - minden apa azt akarja, hogy a fia sokra vigye -, és ő, miután kisvártatva elült a lövöldözés, és előkecmergett az apja alól, a szétlőtt üzlet láttán megértette, hogy az az igazi műveltség, ha kapiskálja az ember, hogyan boldogulhat a világban, és élni tud a világ adta lehetőséggel; fogta hát az egyetlen kamerát, amit nem lyukasztottak ki, mint az apját, és jóformán vakarék gyerekként alászállt az alvilágba, ahol először zsebtolvajokra specializálódott, és mivel a rendőrség meglehetősen szűkmarkúan jutalmazta titokban készített felvételeit és kevés tolvajt tartóztatott le, és a kutya sem figyelt föl rá, nekibátorodott, és a szükséges fölszerelést részben összelopkodva, részben barkácsolva ráállt a betörőkre, és a patkányok intelligenciájával élt, mert ha betörőket akart lencsevégre kapni, akkor az ő fejükkel kellett gondolkoznia, márpedig a betörők agyafúrt fickók és kerülik a világosságot; néhány falmászót el is vakított a vaku villanása és lezuhant a házfalról - meg ma is sajnálja őket; és mivel a rendőrség ekkor még mindig garasoskodott, a képeivel meg nem rohanhatott a sajtóhoz, mert felriasztotta volna az alvilágot, és szerencséje volt, mert a csenevész utcagyerekről nem sejtették, hogy fotós, a fejébe szállt a dicsőség, és anélkül, hogy igazán átgondolta volna a dolgot, megkörnyékezte a gyilkosokat; a rendőrség ezúttal nem fukarkodott, a gyilkosok egymás után tűntek el a Sing-Singben és csücsültek a villamosszékbe, vagy a megbízóik puffantották le őket elővigyázatosságból; egy napon aztán a Central Parkban véletlenségből elkattintott egy végzetes "kegyelemlövést", ami derékba törte egy szenátor karrierjét és elindított egy botránylavinát; ennek következtében a rendőrség kénytelen volt titokban kiszolgáltatni őt a parlamenti vizsgálóbizottságnak, az FBI felkutatta, a bizottság pedig ízekre szedte, és amikor képével az újságban hazament, műtermét ugyanolyan állapotban találta, mint annak idején az apja üzletét; egy ideig még csak fenn tudta magát tartani a rendőrségnek árult gyilkosképekből meg a gyilkosoknak felkínált nyomozófotókból, de hamarosan a rendőrség is, meg a gyilkosok is üldözőbe vették, nem maradt más választása, mint hogy a hadseregnél keressen oltalmat, a hadseregnek ugyanis szintén kellettek a fényképek, legális és illegális képek egyaránt; mégis, amikor azt állítja, hogy biztonságba került - folytatta Polüfémosz a karosszékében hátradőlve, lábát felrakva az asztalra -, akkor jócskán túloz, mert a háború, még ha adminisztratív intézkedésnek nevezik is, kényes üzlet: képviselőket és szenátoro- kat, diplomatákat és újságírókat kell meggyőzni, vagy ha nem meggyőzhetők, megvesztegetni, és ha nem megvesztegethetők, megzsarolni; e célból luxusbordélyok álltak a rendelkezésére, és az ott készített felvételei politikai dinamitként hatottak, de nem tehetett mást, kényszerítették, hiszen a hadsereg bármikor hazaküldhette, és tekintettel arra, mi várta volna otthon, engedett, és jól tette, mert amikor újra feltűnt a vizsgálóbizottság, a szárazföldi erőktől átállt a légierőhöz, és mivel a bosszúvágyó politikusoknál nincs szívósabb népség, a légierőtől a fegyveriparba szegődött, és mivel itt fut össze minden érdekeltségi szál, azt remélte, hogy végre biztonságba került, és miután mindenütt kikészítették, űzött vadászként, a szakma legendás alakjaként ide vetődött, és amikor a szakmabéliek megválasztották főnöküknek, elkövette élete legnagyobb ostobaságát, elvállalta a megbízást, és ezzel egy olyan illegális szervezet feje lett, amely információkat szolgáltat mindennemű fegyverről; a szervezet feladatát talán úgy lehetne meghatározni, hogy fölöslegessé kívánja tenni a kémkedést; aki bármit meg akar tudni egy ellenséges tankról vagy egy páncéltörő ágyú hatékonyságáról, annak elegendő hozzá fordulnia; neki köszönhetően húzódott el mostanáig a háború, túlságosan magas pozíciója miatt azonban az adminisztratív szervek felfigyeltek rá és felvették vele a kapcsolatot, azt akarták, hogy számolja fel a szervezetét, és mivel a szakma legjobb szakértőjének számít, néhány szenátort kivéve nem alkalmaztak vele szemben kényszerítő eszközöket; engedelmeskedett, és a szervezet felbomlófélben van, és ezzel megkérdőjeleződik a háború további sorsa; természetesen most meg régi kollégái vannak a nyomában és figyelik, amint felbukkan, annál is inkább, mert bizonyos roppant kényes információkat nem szolgáltatott ki.

19
A férfi elhallgatott, eleget beszélt, csak úgy dőlt belőle a szó, és F. érezte, hogy beszélnie kellett, és olyasmit mondott el neki, amit még senkinek sem árult el; azt is érezte, hogy valamit elhallgatott előtte, és azért mesélte el élettörténetét, mert az összefüggésben van azzal, amiről nem szólt; a férfi, lábait az asztalon nyugtatva, hátradőlve ült székében és maga elé meredt, mintha várna valamire, aztán újra süvítés, becsapódás és robbanás hallatszott, a mennyezetről vakolat szitált, utána csönd; F. kérdésére, ez meg mi volt, a férfi azt felelte, az ok, amiért senki nem merészkedik el idáig, majd besántikált a laborba, ahol felülről lépcső ereszkedett le, és a lépcsőn egy lapos kupolás helyiségbe jutottak: falán apró ablakokból álló sáv futott körbe, és F. akkor vette csak észre, hogy az ablakok monitorok, amikor leült a férfi mellé; az egyik monitoron a lemenő napot látták és aztán azt, hogy szétnyílik a sivatag felszíne, megjelenik a terepjáró, amelyben ő, F. ül, és eltűnik a vörössárga fénycsík és beköszönt az éjszaka, elsüllyed a terepjáró, felragyognak a csillagok, aztán éles fény villant és a monitor kialudt; most pedig nézzük meg az egészet még egyszer speciális lassításban, mondta a férfi, és képkockánként újra besötétedett, képkockánként lesüllyedt a terepjáró, képkockánként kigyúltak a csillagok, és az egyik megnőtt, képkockánként a sivatagba fúródott egy keskeny, fehéren izzó tárgy, képkockánként felrobbant, képkockánként kődarabok repültek a levegőbe, mintha vulkán tört volna ki, azután fényár, majd sötétség következett; ez az első robbanás, mondta a férfi, a második az imént közelebb volt, a becsapódások egyre pontosabbak, és F. kérdésére, hogy mit láttak, a férfi azt felelte, egy interkontinentális rakétát, és ekkor az egyik képernyőn feltűnt a sivatag, a hegység meg a város, a sivatag egyre közeledett, és a képernyőn megjelent egy fonálkereszt, a létesítmény, amelyben tartózkodnak, magyarázta a férfi, a felvételt műhold készítette, pályáját úgy igazították a Föld forgásához, hogy mindig fölöttük lebegjen, majd bekapcsolt egy másik monitort, újra láthatóvá vált a sivatag: a kép bal szélén felbukkant egy kis négyszög, az Al-Hakim-rom, jobbra fent pedig a város, a képernyő jobb szélén a hegység a vakítóan fehér, vattacsomó-felhő takarásában, a kép közepén pedig egy antennákkal tűzdelt, apró golyóbis, az előző műhold, amit egy másik műhold azért figyel, hogy megfigyelje, mit figyel az első; Polüfémosz ezzel kikapcsolta a monitorokat, a lépcsőhöz bicegett és, mintha F. ott sem volna, lement a szobába, az asztalhoz lépett, magához vett egy szelet szalonnát, leült, hátradőlt, lábát az asztalra tette és megjegyezte, hamarosan újabb robbanás következik, ezzel enni kezdett, és közben elmondta, hogy a sivatagi háborúban a korszerű hagyományos fegyvereket tesztelik, ezért stratégiai szempontból mindkét fél számára elengedhetetlen az interkontinentális, kontinentális és az atom-tengeralattjárókról kilőtt rakéták találati pontosságának, valamint az atom- és hidrogénbombák hordozóberendezéseit képező fegyverrendszerek működésének ellenőrzése, ezáltal egyrészt fenntartható a béke a Földön, még ha fennáll is az a veszély, hogy az egyik fél túlságosan bízván a másik fél megfélemlítésében, a komputereiben vagy valamiféle ideológiában, netán istenében, agyonfegyverzi magát és a Földet, mialatt a másik fél esetleg elveszíti a fejét és akcióba lép, vagy téved a komputer, avagy az ideológia rossznak, isten pedig szenvtelennek bizonyul; másrészt viszont ez azt eredményezi, hogy épp a hagyományos fegyverekkel rendelkező hatalmak, ahelyett hogy csöndben meghúznák magukat, a megfélemlítés világbékéjének árnyékában háborúznak, a hagyományos háború pedig egy lehetséges atomháborúhoz képest tiszta dolognak számít, és ez újabb lendületet ad a hagyományos fegyvergyártásnak, ezáltal tehát a sivatagi háború is igazolást nyer; ez a zseniális körforgás tartja mozgásban a fegyveripart és rajta keresztül az egész világgazdaságot, az állomásnak pedig, ahol éppen tartózkodnak, és amit egy titkos megállapodás nyomán létesítettek óriási összegekért, az a feladata, hogy meggyorsítsa ezt a folyamatot; pusztán a föld alatti áramellátás biztosítására duzzasztógátat és villamos erőművet építettek a hegyekben - nem véletlenül választották célpontul a sivatagnak ezt a pontját - és ezért évente félmilliárdot fizetnek, a terület közel esik azokhoz az országokhoz, amelyek az olajból származó gazdagságuk folytán minduntalan engednek a csábításnak, hogy zsarolják az ipari országokat; a megfigyelő-állomást ötven műszaki szakemberrel látták el, közöttük ő az egyetlen, lényegében még az apja üzletéből származó Kodak géppel felszerelt fotós, csak az utóbbi időben kezdett el videózni, és korábban - bármilyen szép summát helyeztek is kilátásba - nem volt hajlandó eljönni a megfigyelőállomásra; szenzációs felvételeket készített, de aztán egy szilánk szétroncsolta a bal lábát, és amikor végre összefoltozva visszatért, a megfigyelőállomáson alig lézengett néhány lélek, mert időközben mindent automatizáltak, a megmaradt technikusok komputerrel dolgoztak, és végül is neki sem vették hasznát, mert őt is videokamerákkal helyettesítették, azután anélkül, hogy értesítették volna őket, műholdat lőttek föl az állomás fölé, aminek a megfigyelőállomása a Kanári-szigeteken van; a fejük fölött keringő műholdat teljesen véletlenül fedezte fel az egyik tv-szakértő; aztán később a műhold felfedezett egy másik műholdat, nem sokkal ezután pedig parancsot kaptak az állomás kiürítésére, mivel azt állítólag teljesen automatizálták; ez persze szemenszedett hazugság, különben mi szükség volna a műholdra; magára maradt, de ő mit sem ért a berendezésekhez, épp hogy ellenőrizni tudja, működnek-e még a videokészülékek; most még működnek ugyan, de ki tudja, meddig, az állomást jelenleg akkumulátorok látják el árammal, mert reggel leállították a villamos erőművet, és ha kimerülnek a telepek, használhatatlanná válik az állomás, márpedig most kezdik felszerelni az interkontinentális rakétákat, ha nem is éppen atom-, de mindenesetre fölöttébb robbanékony hagyományos bombákkal, melyekkel, még ha ezt ő maga is túlzásnak találja, mindkét fél nem is az állomást, mint inkább őt célozza; az ő birtokában vannak ugyanis különböző filmek és fotónegatívok, amelyek bizonyos diplomatákat enyhén szólva kínosan érintenének; és bár korábban nem ivott, az utóbbi időben rákapott az italra, mire F. megkérdezte, hogy Polüfémosz vajon ezek miatt a nála lévő dokumentumok miatt gyilkolta-e meg Björn Olsent.

20
A férfi levette lábát az asztalról, felállt, a filmtekercsek közül előhalászott egy üveg whiskyt, töltött magának a tejes pohárba, meglötykölte az italt és kiitta, aztán F.-nek szegezte a kérdést, hisz-e Istenben, miközben újra töltött és leült az asszonnyal szemben, akit megzavart a kérdés, és először vissza akarta utasítani, de mivel úgy érezte, hogy többet tudhat meg a férfiról, ha komolyan felel neki, azt mondta, egyrészt azért nem hihet Istenben, mert nem tudja elképzelni, márpedig képtelen olyasvalamiben hinni, amit nem tud elképzelni, másrészt sejtelme sincs róla, mit ért Istenen a hite iránt érdeklődő férfi, mely Istenben neki, F.-nek hinnie kellene, mire a férfi azt felelte, ha létezik Isten, akkor kizárólag mint tiszta szellem, tiszta megfigyelés létezhet, képtelen beavatkozni az anyag evolúciós és végül a tiszta semmibe torkolló folyamatába, mert még a protonok is szétesnek, és a Föld, a növények, az állatok és az ember is az evolúció folyamatában keletkeztek és pusztulnak el, és a teremtés csak akkor nem mocskolja be Istent, ha Isten tiszta megfigyelés, és ez őrá, az operatőrre is érvényes, mert az ő feladata is kizárólag a megfigyelés, ha nem így volna, már rég golyót röpített volna a fejébe; az érzések, félelem, szeretet, részvét, harag, megvetés, bosszú, bűn, nemcsak zavarják, hanem meg is hiúsítják a tiszta megfigyelést, mert az érzékek elszínezik a megfigyelést; ő, Polüfémosz, is elkeveredett a világgal, ahelyett hogy elkülönült volna tőle; a valóság egyedül a kamera segítségével ragadható meg objektíven, sterilen, csak a kamera képes rögzíteni az időt és a teret: az élmény színterét, mert kamera nélkül elillan az élmény, és alighogy megéljük, múlttá, vagyis emlékké, s mint minden emlék, meghamisított fikcióvá válik; ezért érzi úgy néha, hogy már nem is ember ő - mert az emberléthez hozzátartozik a látszat, a közvetlen átélés lehetőségének képzete -, hanem olyan, mint Polüfémosz, a küklopsz, aki a világot a homloka közepén lévő egyetlenegy kerek szemen, mintegy kamerán át tapasztalta meg; a VW-busz levegőbe röpítésével tehát nemcsak azt akarta megakadályozni, hogy Olsen tovább szaglásszon a dán újságírónő után, és olyan helyzetbe kerüljön, mint amilyenbe F. került, hanem elsősorban az volt a célja, folytatta, miután a távolban, az előzőeknél gyengébben, "alaposan célt tévesztve", újabb süvöltés, becsapódás, robbanás és rázkódás következett, hogy filmezhesse a robbanást; F. a világért ne értse félre, természetesen szörnyű szerencsétlenség történt, de hála a kamerának, az esemény felvételével a világégés példázatát örökíthette meg, mert a kamera azt a célt szolgálja, hogy tized-, század-, ezredmásodpercek rögzítésével feltartóztassa, ezáltal pedig megsemmisítse az időt; persze a lepörgetett film is csak látszólag adja vissza a valóságot, egymást követő képkockákból álló esemény illúzióját kelti, és amikor ő elkészít egy filmet, rögtön képkockákra vagdossa fel, mert minden egyes kép kikristályosodott valóságot ábrázol, és ez valami végtelenül csodálatos dolog; a kamerájával istennek érezte magát, ám újabban a feje fölött kering ez a két műhold és azt figyeli, hogy ő mit figyel, de nem is csupán azt, hogy ő mit figyel, hanem őt magát is figyeli, ahogyan ő figyel másokat; ismeri a műholdfelvételek képfeloldó képességét, és egy megfigyelt isten nem isten többé, Isten azért szabad, mert rejtett, láthatatlan, az ember pedig azért nem szabad, mert megfigyelik, de ennél sokkal borzasztóbb az, hogy egy komputerrendszer figyeli és teszi nevetségessé; ő, Polüfémosz, két, két komputerhez kapcsolt kamerát figyel, melyeket két további - komputerek által megfigyelt - komputer figyel, és az egymással összekapcsolt, betáplált, letapogatott, egyikről a másikra kapcsolt, majd újra visszakapcsolt komputereket újabb komputerek dolgozzák fel, melyek anyagát laboratóriumokban hívják elő, nagyítják, vizsgálják és elemzik, de azt már nem tudja, hogy ezeket a műveleteket kik, hol és egyáltalán emberek végzik-e, ugyanis a komputerek is képesek leolvasni és szignálni a műholdfelvételeket, ha megfelelő utasításokat programoznak beléjük; ő, Polüfémosz, bukott isten, helyét komputer foglalta el, amit egy másik komputer figyel: egyik isten figyeli a másikat, a világ az eredete felé forog.

21
A férfi, időnként vízzel hígítva, egyik whiskyt itta a másik után, és lassanként olyan lett, amilyennek F. a dán felismerhetetlenségig eltorzult holttesténél megismerte: barázdált arcú, apró izzó szemű iszákos, akinek tekintete, mint ki ősidők óta jeges rettenetbe bámul, mégis merevnek tűnt, és amikor F. vaktában megkérdezte, ki nevezte el Polüfémosznak, maga is meghökkent, mert alig hangzott el a kérdés, a férfi a szájához emelte az üveget, majd meg-megbicsakló nyelvvel azt felelte, F. kétszer életveszélyben forgott; amikor kiment a szabadba, rakéták fenyegették az életét, előtte pedig a vasajtónál leselkedett rá veszély, mert ha kinyitja az ajtót, halálfia; a Polüfémosz nevet különben a Kittyhawk nevű repülőgép-anyahajón kapta, amikor már eldőlt, hogy kivonják őket Dél-Vietnamból; kajütjét egy vörös hajú óriással osztotta meg, és ez a csudabogár, valami akármilyen nevű egyetem klasszika-filológiaprofesszora, a szolgálatok közötti szabad idejében, a verssorokat hangosan recitálva, Homérosz Iliászát olvasta; ez az ember különben dörzsölt bombázópilóta volt, Akhilleusznak nevezték, részben azért, mert így csúfolták a különcsége miatt, részben a vakmerősége iránt érzett óriási tiszteletből; ő, Polüfémosz gyakran fényképezte és filmezte a csudabogarat, élete legjobb felvételeit készítette róla, mert Akhilleusz soha nem figyelt rá, és néhány közömbös szótól eltekintve nem is beszéltek egymással, míg egyszer aztán, néhány órával azelőtt, hogy egy új típusú bombázóval éjszakai bevetésre indultak Hanoi ellen, amiről mindketten sejtették, hogy balul fog végződni, Akhilleusz föltekintett Homéroszából, ránézett, és mialatt ő kameráját Akhilleuszra szegezte, azt mondta: Polüfémosz, Polüfémosz vagy, és nevetett, ekkor nevetett először és utoljára, aztán, ugyancsak első ízben, megeredt a nyelve, és elmondta, hogy a görögök megkülönböztették Arészt, a csatazaj istenét, Pallasz Athénétől, a csatarend istennőjétől, a közelharcban ugyanis vég- zetes lehet a gondolkozás, egyedül a villámgyors reakció segíthet, hogy az ember kitérjen egy ge- relydöfés elől vagy pajzsával felfogjon egy kardcsapást, visszaszúrjon - vagy vágjon, test testhez feszülve küzd, düh dühvel, lihegés lihegéssel, veríték verítékkel, vér vérrel tapad eggyé vad félelem- és gyűlöletcsomóvá, ember embert karmol és mar, tépi, marcangolja, szúrja a másikát, állattá válva szaggatja széjjel a többi állatot; így küzdött Akhilleusz Trója alatt, gyűlölködve mészárolt, ordított a dühtől, és ujjongott, valahányszor leterített egy ellenfelet; micsoda gyalázat, hogy őt is Akhilleusznak hívják, mert minél inkább technicizált egy háború, annál absztraktabb az ellenség; a mesterlövész távcsöves irányzékán át távolba veszett tárgynak érzékeli, a lövegek már csak sejtik, hogy hol van, ő pedig, a bombázórepülő, esetleg még össze tudná számolni, hány falvat és várost bombázott, de arról már fogalma sincs, hány embert ölt meg és hogyan, hányat préselt össze, trancsírozott fel, égetett agyon, mert ő csak a műszereket figyeli, meg a rádió utasításait követi, hogy a gépet elvigye ahhoz a bizonyos, a gép sebességétől és a széliránytól függő sztereometrikus koordinátarendszerbe foglalt, elvont szélességi, hosszúsági és magassági ponthoz, és megnyomja a bombakioldó automata gombját, csakhogy a támadás után nem érzi hősnek, hanem gyáva féregnek érzi magát, és az a sötét gyanúja támad, hogy egy embernyúzó Auschwitzban erkölcsösebb volt nála, mert az legalább szembesült az áldozataival, még ha alsóbbrendűnek, söpredéknek tartotta is őket; ő viszont, Akhilleusz, nem találkozik az áldozataival, akik már nem is alsóbbrendűek vagy effélék, hanem rovarok, és ahogy a permetező repülőgép pilótája nem látja a szúnyogokat, úgy bombázza szét, semmisíti meg, irtja és iktatja ki őket ő is, mindegy, melyik kifejezést használja, kizárólag elvontan, tisztán technikailag, összegszerűen, a legjobban pénzben lehet meghatározni őket: egy vietkong több mint százezer dollárt ér; kivágták az erkölcsöt, mint egy rosszindulatú daganatot, és helyette ajzószerként egy fantomellenség gyűlöletét oltották beléjük, de ha szemtől szembe áll egy fogságba ejtett húsvér emberrel, képtelen gyűlölni, persze, egy olyan rendszer ellen harcol, amelyik ellenkezik az ő politikai nézeteivel, de minden rendszer, a legelvetemültebb is bűnösökből és ártatlanokból tevődik össze, és minden rendszerhez, ehhez az ő háborús gépezetéhez is társul szegődik a bűnözés, elburjánzik és megfojtja az érveket; ő személytelennek, műszerek és berendezések figyelőjének érzi magát, különösen azon az éjszakai bevetésen támadt ez az érzése: gépük mint egy repülő komputer száll a cél fölé, ledobja a bombákat, mindez teljesen automatikusan történik, és mindkettőjüknek kizárólag az a dolga, hogy figyeljen, néha azt kívánja, bárcsak vérbeli bűnöző volna, és gaztetteket követne el, nőket erőszakolna meg és fojtogatna, az ember illúzió csupán, lélektelen géppé-kamerává, komputerré - vagy állattá válik; ez volt Akhilleusz leghosszabb beszéde, amit valaha is tartott, ezután elnémult, és néhány órával később a hangsebesség kétszeresével száguldottak Hanoi és - a légelhárító ágyúk tűzokádó torka felé, a CIA ugyanis értesítette a várost, mert az elhárítás is hozzátartozik a teszteléshez; ennek ellenére, mondta Polüfémosz, ekkor csinálta élete legjobb felvételeit; a bombák kioldása után találatot kapott a gépük, tönkrement az automata vezérlés, Akhilleusz fejsérüléstől véráztatottan, nem is emberként, hanem komputerként vitte vissza a súlyos találatot kapott gépet a Kittyhawkra; sohasem felejti el Akhilleusz véres, tébolyult ábrázatát, ahogyan rámeredt, miután letette és leállította a gépet; sokáig kutatott utána, de csak évek múlva bukkant rá annak a katonai kórháznak a pszichiátriai osztályán, amelyben az ő lábát is összefoltozták; Akhilleuszt, a háborodott istent, egy zárkában őrizték, mert időnként megszökött az intézetből, nőket erőszakolt és fojtott meg, mesélte Polüfémosz, majd újra maga elé meredt, és F. kérdésére, Akhilleuszt rejti-e a vasajtó, azt felelte, F.-nek meg kell őt értenie, amiért kötelességének tartja, hogy kielégítse a szerencsétlen egyetlen vágyát, az utolsót, ami még él benne, amikor csak alkalom adódik, no de megígérte F.-nek, hogy levetíti Jytte Sörensen portréját.

22
Polüfémosz sokáig keresgélte a filmtekercset, utána pedig csak üggyel-bajjal tudta beindítani a vetítőgépet, végül azonban moziszékében hátradőlve, lábát keresztbe vetve F. megláthatta Jytte Sörensent: a karcsú asszony a rőt bundában ment neki az óriási homoksivatagnak; F. eleinte mintha önmagát látta volna, mintha ő ment volna a sivatag belseje felé; a nő járása arról árulkodott, hogy üldözik, mert valahányszor megállt, valami azonnal felriasztotta, és F., bár nem látta az asszony arcát, az időnként megjelenő árnyékról sejtette, hogy Polüfémosz űzi terepjárójával egyre beljebb a sivatagba, és Jytte Sörensen csak ment és ment, kősivatagon, homoksivatagon át, és bár üldözték, F.-nek az volt a benyomása, hogy a dán nő határozott cél felé halad, ám ekkor egy meredélyen váratlanul futásnak eredt, felbukott és lebukfencezett, ekkor megjelent az Al-Hakim-rom a gubbasztó szentek sötét madáralakjaival, a nő felállt és feléjük szaladt, segítségért esdekelve átölelte az első szent térdét, de az eldőlt, ugyanúgy, mint amikor F. érintette meg, a dán nő erre átkecmergett a hullán és a második alak térdét is átkarolta, de élettelen volt az is, és ekkor felbukkant a gépkocsi szurokfekete árnyéka, aztán egy tagbaszakadt lény a nőre vetette magát, aki hirtelen elernyedt és hagyta, történjék vele bármi; a férfi pedig megerőszakolta és meggyilkolta - a filmen mindezt nyers valóságában lehetett látni -, ekkor jelent meg először a nő arca, aztán a ziháló, mohó, kövér, kiüresedett lény jelent meg közelképben, a következő jelenetet pedig már éj szaka vehették fel speciális optikával: a nő holtteste az időközben felültetett szentek teteme között hevert, sakálok settenkedtek elő, körbeszimatolták és marcangolni kezdték Jytte Sörensent, és F. csak ekkor vette észre, hogy egyedül ül a vetítőteremben; felállt, kiment, cigarettát vett elő táskájából, meggyújtotta és szippantott egyet; egy asztalnál Polüfémosz filmet vágott, mellette filmcsíkokkal teleaggatott állvány, az asztalon a kivágott filmkockák mellett revolver, és az asztal végénél egy csukott szemű, görög hexametereket skandáló és a verslábak ütemére ide-oda himbálózó, kopasz hústömeg; Polüfémosz azt mondta, váliummal tömte teli, majd egy filmkocka kivágása közben megkérdezte, tetszett-e F.- nek a videóról 16 mm-es filmre átjátszott anyag, és mivel F. nem válaszolt, a férfi közönyös, hideg pillantást vetett rá, erre F. megjegyezte, hogy amit a férfi valóságnak mond, megrendezett jelenet, mire a férfi a kivágott kockát szemlélve azt felelte, a filmet rendezni szokás, a valóságot nem lehet megrendezni, legfeljebb láthatóvá lehet tenni, és ő láthatóvá tette Sörensent, ahogyan egy űrszonda láthatóvá teszi a Jupiter valamelyik holdjának még működő vulkánjait, erre F. azt mondta, ez szofisztika, a férfi pedig azt felelte, a valóság nem ismeri a szofisztikát, majd miután újabb rengés rázta meg a falakat és a mennyezetről vakolat permetezett, F. azt kérdezte, miért nevezte Polüfémosz Akhilleuszt háborodott istennek, amire azt a választ kapta, hogy azért, mert Akhilleusz úgy cselekedett, mint egy teremtményeit elpusztító isten, akit megfertőzött a teremtés; de hisz a dán nő nem az elmebeteg teremtménye volt, vetette közbe F. ingerülten; annál lesújtóbb az istenre nézve, viszonozta a férfi higgadtan, majd F. kérdésére, helyben essék-e meg a dolog, Polüfémosz azt mondta, hogy nem, de nem is az AI-Hakim-romnál, mert azt esetleg műholdak figyelik; a dán nő portréja sem sikerült tökéletesen, F.-ről viszont mesterportrét fog ké- szíteni, a helyet már kiválasztotta, most azonban hagyja őt egyedül Akhilleusszal, aki bármelyik pillanatban magához térhet, mert neki meg csomagolnia kell; örökre elhagyja az állomást, és magával viszi F.-et meg azokat a filmeket és fényképeket, amelyek miatt vadásznak rá, és még aznap éjszaka útra kelnek; ezzel visszafordult a filmtekercshez, F. pedig mintegy öntudatlanul engedelmeskedett, visszament a cellájába, lefeküdt a szecessziós ágyra vagy talán a heverőre; mindegy - mert bármit csinál is, szökésre úgysem gondolhat, hiszen Polüfémosz kijózanodott és fegyver van nála, Akhilleusz bármikor magához térhet; és eközben egyre sűrűbben remegett az állomás; de még ha gondolhatott volna is menekülésre, nem tudta; el akarna-e menekülni; maga előtt látta Jytte Sörensen kéjtől eltorzult arcát, aztán, ahogy az óriási kéz körbefonódik a nő nyakán, és mielőtt az arc végleg elváltozott volna, egy pillanatra büszke volt és győzedelmes: ez a nő kívánta a sorsát, az erőszakot és a halált, minden más kibúvó volt csupán; na és neki, F.-nek, büszkesége és önmaga miatt végig kellett mennie a választott úton, a kötelesség köre kérlelhetetlenül és nevetségesen bezárult; de vajon ez-e az igazság, önmaga igazsága, amit keresett; a találkozásra gondolt von Lamberttel, amikor ösztönei figyelmeztetése ellenére elfogadta a megbízást, és az egyik vakmerő tervből a másikba, egy még vakmerőbbe menekült, csak azért, hogy lekösse magát, hogy kievickéljen a krízisből, azután a D.-vel folytatott beszélgetés jutott eszébe: a logikus túlzott udvariasságból nem próbálta lebeszélni, no meg nyilván kíváncsi volt a történet végére; von Lambert küldhet érte még egy helikoptert; megint a pszichiáter a bűnös, gondolta és nevetnie kellett, aztán a műteremben látta magát a portré előtt; igen, valóban Jytte Sörensent ábrázolta a kép, és ő későn fordult meg, pedig biztosan Tina ment ki a műteremből, a rendező nyilván Tina szeretője, F. közel járt az igazsághoz, csak nem járt utána, mert erősebb volt a csábítás, hogy M.-be repüljön, vagy netán a repülés is menekülés lett volna csupán, ugyan ki elől menekült volna, tette fel magának a kérdést, lehetséges, hogy önmagát nem tudta elviselni többé, és önmaga elől menekült, az ár sodrására bízva sorsát; látta, amint kislány korában megszökik egy táborból, és egy hegyi patak partján áll, nem messze tőle a patak egy sziklafalon át a mélybe zuhan, és ő papírhajócskát tesz a vízre és követi, a hajót időnként kövek tartóztatják fel, de mindahányszor sikerül kiszabadulnia, egyszer csak ellenállhatatlanul megindul a vízesés felé, a kislány pedig féktelen örömmel figyeli, mert közben be népesíti a hajót mindazokkal, akiket szeret és akik viszontszeretik: barátnőivel, nővérével, anyjával és apjával, meg azzal a szeplős kisfiúval az osztályból, aki később gyermekbénulásban meghalt, és ahogy a hajócska nyílsebesen sodródik a szirt felé, a szakadék felé, a lányka hangosan ujjong, és a papírhajó hirtelen igazi hajóvá, a patak egy zuhatag felé száguldó árrá duzzad, és lám, most ő ül a vízesés felé sikló hajóban, és a zuhatag fölötti szirten Polüfémosz guggol, és ráirányítja küklopszszem-kameráját, mellette Akhilleusz kacag, és ide-oda himbálja meztelen felsőtestét.

23
Röviddel egy hatalmas becsapódás után indultak, amelyről F. azt gondolta, hogy romba dönti az állomást; a berendezések felmondták a szolgálatot, a terepjárót kézzel kellett felcsörlőzni, és amikor végre a szabadba értek, Polüfémosz F.-et a kocsi hátuljában egy vasrúdhoz bilincselte, úgy, hogy F. csak feküdni tudott a filmtekercskupacok között, majd elszáguldottak, és mert nem háborgatták őket rakéták, egész éjjel zavartalanul hatolhattak egyre mélyebbre, dél felé; fejük fölött ragyogtak a csillagok, F. elfelejtette a nevüket, egyét, a Canopusét kivéve, azt látni fogja, mondta D., most azonban nem tudta, hogy látja-e vagy sem, és ez furcsamód gyötörte, mert úgy vélte, a Canopus biztosan segítene rajta, ha felismerné; azután kihunytak a csillagok, egyetlenegy fénylett csak tovább, talán épp a Canopus, az éjszakajeges ezüstje nappallá olvadt, F. didergett, és felkelt a Nap, Polüfémosz ekkor szabadon engedte, rőt színű bundájában a végtelen sivatagnak hajtotta, ebbe a ragyás, holdbéli homok- és kőpusztaságba, vádik, homokdűnék és vadregényes sziklaképződmények közé, egy poros, száraz fény-árnyék pokolba, úgy, miként Jytte Sörensent is; mögötte, hol közvetlenül a sarkában, hol távolabb, hol hallótávolságon kívül, hol újra felbúgva, a szörnyeteg, az áldozatával játszadozó terepjáró, kormánya mögött Polüfémosz, mellette a félig-meddig még kába Akhilleusz, aki ide-oda hajlongva sorokat idézett az Iliászból - a fémszilánk ezt nem tudta szétroncsolni benne; Polüfémosznak nem kellett irányítani F.-et, aki bundájába burkolózva szaladt az egyre magasabban járó nappal szemben, aztán nevetés csattant fel mögötte; a terepjáró úgy üldözte, mint a fehér turbános rendőr a sakált, és most ő volt a sakál, és amikor megtorpant, megállt a terepjáró is, izzadság csurgott végig a testén, és ügyet sem vetve rá, hogy figyelik, meztelenre vetkőzött, és csak a bundába bújt vissza, azután menekült tovább, nyomában a terepjáróval, a nap tüze időközben lángra lobbantotta az eget, F. megállt, és kamerazümmögést hallott a háta mögött; megkezdődött tehát egy halálraítélt portréjának a felvétele, csakhogy most ő a halálraítélt, és nem ő filmez, hanem őt veszik fel, és ekkor arra gondolt, vajon mi lesz a portréjával, Polüfémosz talán újabb áldozatoknak vetíti le, ahogyan neki is megmutatta a dán nőről készült filmet, aztán nem gondolkozott többet, nem volt értelme bármire is gondolni, és a csillogó messzeségben bizarr, alacsony sziklák körvonalai rajzolódtak ki, talán fata morgana, gondolta, mindig arról álmodott, bárcsak látna egyszer fata morganát, de amikor közelebb támolygott, a sziklákról kiderült, hogy egy tanktemető, úgy érezte, mintha teknőcszerű állatóriások gyűrűjébe került volna, egykori páncélos ütközeteket megvilágító hatalmas reflektoroszlopok meredeztek a kápráztató semmibe, és alighogy ráismert a terepre, ahová űzték, a közeledő terepjáró árnyéka máris ráhullott, mint egy lepel, és amint Akhilleusz, mintha csatából jött volna, félmeztelenül, porosan, viseltes, szakadozott katonanadrágban, homokkérges lábbal, kidülledt, őrült szemmel előtte termett, belémart a jelen valósága, és idáig soha nem érzett vágy támadt benne az életre, hogy örökké éljen, és rávesse magát erre az eszeveszett, óriás istenre, és a nyakába vájja a körmét; egy szempillantás alatt levedlett magáról minden emberi vonást, és eggyé olvadva a lénnyel, aki meg akarta erőszakolni és gyilkolni, eggyé ezzel a félelmetesen ostoba világgal, ragadozó állattá változott át; a férfi azonban - mintha ki akart volna térni előle - körbeforgott, F. nem értette, miért nem támad, és miért kering csak körbe-körbe, azután elesett, felállt, és a megelevenedő amerikai, német, francia, orosz, cseh, izraeli, svájci, olasz acélhullákat bámulta; a rozsdás páncélozott harckocsikból és kilőtt felderítő járművekből, mint földöntúli lények, a mindenség ragyogó ezüstjéből kiválva operatőrök bukkantak föl, a titkosszolgálat főnöke egy orosz SU-100-as összevissza horpadozott romjai alól kecmergett ki, egy kiégett Centurion tornyából pedig, mintha tej csordult volna ki belőle, a rendőrfőnök buggyant elő fehér egyenruhájában, az emberek Polüfémoszt és egymást figyelték, és miközben mindenütt- tanktornyokon, páncéllemezeken és láncokon-operatőrök filmeztek és hangosítók hadonásztak mikrofonrúdjaikkal, Akhilleusz egy újabb találat után eszeveszett őrjöngéssel megrohamozta a tankokat, amelyekről rúgásokkal penderítették vissza; minduntalan a hátára zuhant, fetrengett a földön, végül feltápászkodott, és mindkét kezét mellére szorítva, lihegve a terepjáróhoz vánszorgott, ujjai közül vér csordogált, mígnem a harmadik lövést követően megint a hátára zuhant és végleg elterült; ekkor Polüfémosz az őt és egymást filmező operatőrök pergőtüzében a tankroncsok között kacsázva elszáguldott, és eltűnt üldözői szeme elől, akik kényelmesen követhették a gépkocsi nyomán, bár ez is fölöslegesnek bizonyult, mert amikor éjféltájban néhány kilométerre megközelítették a megfigyelőállomást, a sivatagot földrengésszerű robbanás rázta meg, és egy lánggömb emelkedett a magasba.

24
Hetek múlva, miután F. a stábjával hazaérkezett, és filmjét a tévétársaságok indoklás nélkül sorra visszautasították, az olasz vendéglőben D., a logikus, reggelizés közben a reggeli lapból olvasott fel F.-nek: M.-ben a vezérkari főnök hazaárulás, illetve a kormány megdöntésére tett kísérlet vádjával agyonlövette a titkosszolgálat főnökét és a rendőrfőnököt, és maga állt a kormány élére, majd a határvillongások folytatása céljából az ország déli részén állomásozó csapattesthez repült, továbbá cáfolta azokat a híreszteléseket, melyek szerint a sivatag egy bizonyos része idegen rakéták célpontja volna, valamint közölte, hogy országa semleges; a hír annál is inkább mulattatta F.-et, mert a következő oldalon arról számoltak be, hogy teljesült végre Tina és Otto von Lambert régóta dédelgetett vágya, és a már holtnak és elföldeltnek vélt asszony egészséges fiúgyermeknek adott életet, ezzel D. összehajtotta az újságot, és így szólt F.-hez: A mindenit, ezt jól megúsztad.